Tényleg szívtelen vagyok amiért nem szeretem a babákat? Rossz anya leszek emiatt?

Mintha csak én írtam volna :D Minden sor stimmel, még a korunk is XD Nekem mindenki azt mondta erre h ne aggódjak megváltozik ez, a sajátomat szeretni fogom. Elvileg majd a hormonok elintézik. Most 15 hetes terhes vagyok, annyit már fejlődtem, hogy aranyosnak látom a babákat is, és várom nagyon h megszülessen az enyém. Ettől függetlenül borzalmasan idegesítenek még mindig a rohangáló visítozó rugdalózó neveletlen kölykök, szerintem ez nem fog változni.

Nem vagy alkalmatlan, gondolom nem most akarsz gyereket vállalni, majd ha eljön az ideje a sajátodat szeretni fogod. Én mostanában akarok gyereket és nekem sem tetszik az összes kisgyerek, csak az amelyik valamiért bejön nekem.

ugyanígy gondolkodtam világéletemben, míg meg nem született a lányom. Más gyermekéért továbbra se vagyok oda, mondjuk a babákat szeretem, de a 4-5 éves forma lányoktól kiráz a hideg. A fiúktól is, de főleg a lányoktól. Nem szeretem a kisgyerekeket, de a lányomat mindennél jobban. Ne aggódj, meg fog benned változni, ettől még lehetsz nagyon jó anya.

Nézd. Valóban furcsa egy felnőtt nőtöl ezeket olvasni, de nem vagyunk egyformák. A gyerekre való alkalmasság nem ezen múlik, bár az lehet, hogy nem leszel az az érzékeny anya, aki megfelelően észreveszi a gyereke jelzéseit és reagál is rájuk.

Én is ilyen voltam,most van egy 3 éves kislányom :)

Van két gyerekem, imádom őket még akkor is, amikor már megszólalni sem tudok, olyat lépnek. Kb. 2 hónapos koruktól szerettem beléjük, a legelején valahogy nem találtam rá én sem az anyaságra, csak a "feladatot végeztem". Más babáitól a mai napig nem tudok elájulni, de a saját gyerek teljesen más. Főleg, amikor már nem csak eszik, alszik, és sír, hanem kezd valami látszódni az egyéniségéből is, meg kommunikál stb.

Dehogy leszel az! Én világéletemben elolvadtam a kiskutyáktól, a csecsemőktől kirázott a hideg, főleg a sírásuktól állt égnek a hajam. Volt idő, mikor szerettem a kisgyerekeket, 20 éves korom körül mindig anyáskodtam 1-2 felett, de aztán pont ezeknek az élményeknek a hatására jöttem rá, milyen idegesítőek tudnak lenni a gyerekek. Később már nem is akartam gyereket. Ezt csak erősítette az, hogy láttam megváltozni barátnőimet, milyen kegyetlenséggel dobták el az állataikat amikor gyerekük lett, megundorodtam tőlük, a gyerekeiktől is. Nekem kutya kellett és kész. El is döntöttem, hogy utálom az összes gyereket és kisgyerekes anyát, aki miatt menhelyen kötnek ki állatok. Többet nem foglalkoztam a témával. Mígnem 29 évesen szerelmes lettem valakibe, aki viszont az élet legszebb ajándékának tartotta, hogy az embernek gyereke lehet. 4 évig nem akart feleségül venni, mert nem volt benne biztos, hogy szülnék neki gyereket. Aztán elvett mégis, én meg a kedvéért belevágtam ebbe a gyerekdologba. Amíg nem sikerült, azt gondoltam, hogy ha egyszer bennem megmozdul valaki, kifutok a világból, olyan Alienes lesz. De valahányszor azt hittem, terhes vagyok, mindig elvarázsolt a gondolat, hogy bennem egy ember fejlődhet. Igazából nem hittem benne, hogy nekem ez meg fog adatni, de a csoda része mindig akkor érintett meg, amikor már valóságnak tűnt. 1,5 év után estem teherbe. Igazából végig abban reménykedtem, hogy nem fog ez nekünk összejönni. Nem is a gyerekkel volt igazán bajom, hanem az öregedő kutyáimat féltettem, mi lesz ha nehezen fogadják el az új jövevényt. Én belehaltam volna, ha nem sikerül őket összeszoktatni. A terhességem nagyon szép volt. Minden nap olvastam róla, volt egy könyv, amiben napról napra lehetett látni az embrió fejlődését, minden nap elolvastuk, hogy most éppen mekkora, mije fejlődik éppen ki. Olyan hihetetlen volt! Mint az első ultrahangos találkozás. 11 hetesen már tökéletes kisbaba formája volt.

A szűréseken már ébredezett bennem az anyatigris, hisezn még a 18 hetes szűrésen is azt nézik, van-e valami betegsége ami miatt rá akarnak beszélni, hogy vetesd el (mert sokba kerül az államnak). Én egyszercsak megéreztem, hogy ezek a szűrések nem elsősorban a babámért vannak, hanem az államért. A 18 hetes szűrés eredménye olyan értelemben már nem érdekelt, hogy tudtam, ez a gyerek már él és nem fog kevésbé élni azért, mert kimutatják, hogy el kéne vetetnem, mert beteg. Nem vetettem volna el. Nem azért, mert kegyetlen vagyok, hanem mert már 11 hetesen láttam, hogy ő egy tökéletesen megformált kisbaba, ha beteg is volna, már él, és nem lehet visszacsinálni! Na szóval, ennek ellenére még nem igazán szerettem őt. Vártam, csodáltam, de tartottam is tőle. Amikor először megmozdult, örültem, nem volt mégse ijesztő érzés, hanem valóban csodálatos. Amikor 1 hétig nem éreztem mozogni, akkor éreztem először valami szeretetfélét. Nagyon hiányzott volna az a finom kis érintés. Aztán egy későbbi ultrahangon láttam, hogy belül rámhajtja a fejét, mint egy kispárnára és úgy aludt. Ez a kép nagyon megérintett, mert sok ellenérzés kavargott bennem, hogy mi lesz a kutyáimmal??? Jön a védőnő és jaj mindez a gyerek miatt...Amikor megszületett és felsírt, gyönyörű volt a hangja, az egyetlen gyereksírás, amit szépnek hallottam. Amikor először megkaptam őt másnap reggel (császár után), nevetve toltam magam előtt a kiskocsiban. Nem hittem el, hogy ez az édes miniatűr kisbaba az enyém! Sőt, arról sem volt soha fogalmam, hogy egy újszülött ennyire pici, hogy létezik ilyen pici ember! A borzas kis haj a tarkóján (mai napig gerjedek a tarkójára), a nagy, álmos kis szemek, azok a földöntúli kis kézmozdulatok, az a manószerű édes gyűrött kis pofi, azok a tökéletesen formált ujjak, azok az okos szemek...Teljesen el voltam varázsolva. Én olyan szerelmes voltam, hogy azt nem lehet elmondani. A szerelem azóta is töretlen, 19 hónapja. Anyatigris lettem, mindentől féltem, mióta Ő van, átértékeltem mindent a világon, csak a kutyáim iránti szerelmem töretlen, pedig bennük is felfedeztem ami veszélyes lehet, de kezelem a helyzetet és úgy érzem, eddig nagyon jól. Legalábbis a lányom már most nagy kutyabolond, az biztos és a kutyák is megszokták már, vérmérsékletük alapján ki így, ki úgy. A lényeg, amit mondani akartam, őrületesen imádom, ezt nem lehet szavakba önteni. Azok az emberek, akik állítólag szeretik a gyerekeket, olyan tanácsokat adtak, hogy a hajam égnek állt tőle. Pl: "Csukd rá a szobaajtót, ha sír, majd abbahagyja. Ne ringasd állandóan, összerázod! Délelőtt el volt a gyerek a szobájában, azalatt házimunka, délután viszont csak vele foglalkoztam..." Mit csinált egész délelőtt az a kicsi, aki mondjuk még a fejét se tudta átfordítani, ha bukott? - bele se merek gondolni. A kisbabáknak halálfélelmük van az anyjuktól távol, ezek az anyák rácsukták a szobaajtót, ha sírt??? Iszonyodni kezdtem tőlük és menekülni. Én, aki nem szerettem a gyerekeket, soha egy percre se hagytam magára a gyerekemet, mert olyan rémületet láttam az arcán, megértettem, mennyire magára hagyatott egy ilyen kisbaba az anyja nélkül. Sorolhatnám még. Akik elítélnek a kutyázás miatt, azok el sem tudják képzelni, mennyivel különb tanítóim voltak a kutyák. Hát ha a kutyának kölyke van, teszi az másik szobába azt a törékeny kiskutyát? Nem rohan azonnal, ha a kölykei nyivákolnak utána? Soha meg se fordult a fejemben a mai napig se, hogy külön szobában altassam. Nem is okoz gondot a szoptatás. Ha éjjel 3-szor kel, az se baj, magamhoz húzom, szopizik, megpuszilgatom és már alszik is tovább. Nincs sírás, férjem szinte fel se ébred közben. Ez a legcsodásabb dolog a világon. Rossz anya lettem szerinted? Ha megnyugtat, a többi gyereket továbbra se csípem sokkal jobban. Van egy verekedős korszakuk, mikor valamelyik meg akarta ütni a kisbabámat, biztos megtéptem volna, ha nincs ott az anyja...Csak közben az én kislányom is elkezdett verekedni, úgyhogy most lapítok. Annak idején mikor láttam ilyen verekedős kis majmokat, azt mondtam, engem ütne így meg a gyerekem, kiverném a fogát. Jelentem, nem vertem ki a fogát, pedig ütött már meg, de annyira imádom, Vele kapcsolatban mindent másként látok, megértettem azt is, miért nincs értelme még kézre veréssel se válaszolni ilyen esetekben. Szóval a saját gyerek egész más. Van persze, aki nem szereti a sajátját se, én még terhesen is azon aggódtam, mi lesz ha nem fogom szeretni. De ahogy Őt szeretem, annál jobban nem lehet szeretni. Imádom azt a pihe-puha baba-pofit, azt a kedves kis hangját, ahogy a szavakat formálja, ahogy utánoz, ahogy mindent megfigyel, hogy milyen okos, szép, gyönyörű, puszilgatnivaló...Na remélem meggyőztelek, mert nálam jobban senki se utálhatta a gyerekeket, nyugodj meg!

"Igazából végig abban reménykedtem, hogy nem fog ez nekünk összejönni." - ezt úgy értettem, hogy a 1,5 év alatt, amíg nem sikerült teherbe esni, addig reméltem, hogy nem is fog sikerülni. A terhességem alatt már akartam ezt a gyereket, az ellenérzéseim ellenére is. Az ellenérzéseim akkor szűntek meg, amikor megszületett és meghallottam a hangját és odatartották az arcomhoz, hogy megpusziljam és találkozott a tekintetünk és amíg puszilgattam, a sírást is abbahagyta. A nagy találkozáskor azonnal Anyává lettem. Utólag sajnálom, hogy nem előbb. Szerettem terhesnek lenni, varázslatos is volt, de igazi mély szeretetet nem tudtam iránta érezni. Azokat az ellenérzéseket utólag úgy kitörölném...De már nem lehet. Nagyon fájnak és sokszor ringattam őt sírva, amikor aggódtam érte (állandóan aggódok), annyira bántott. Igazából sose fogom magamnak megbocsájtani. Nem tudtam, nem tudtam, hogy ennyire édes baba lesz!!!!