Egyedülálló szülőséget hogy tudtátom feldolgozni? Túl lehet lépni rajta hogy az élet nem olyan ahogy fiatalkorunkban elképzeltük?

10 hónapos babával vagyok itthon. A párom bár sokat dolgozik és tudom hogy anyagilag nem panaszkodhatunk. De amikor hetek telnek el úgy hogy hetente 2x fél órát van itthon amikor ébren van a gyerek nagyon padlóra tudok kerülni. Közbe tudom hogy ügyet intéz, vállalkozás stb. De mellette hallom hogy kedélyesen beszélget telefonon az ügyfeleivel mint aki annyira ráér. Ha ezt megemlítem neki akkor rögtön kiakad. És visszatamad hogy plnem volt rend a hűtőben vagy vmi hasonló, akkor én miért nem csinálom a dolgom. Persze csinálom ahogy tudom, csak próbálom mellette társaságba is vinni a gyerekünket mivel csak engem ismer a gyerek lassan 1 évesen, és ez nekem fontosabb mint hogy minden a helyén legyen 0-24 (ez a sztori csak egy példa volt). Nincsenek meg azok az alapok amikre a gyereknevelés épülne. Kommunikáció és együtt töltött idő megvolt. Viszont az életünkben minimális rendszer sincs! Akármilyen közös program van, nekem kell alkalmazkodni a gyerekkel hozzá. Pl a gyerek 4 hetes koraba vendégségbe mentünk. Nem ért haza hogy idöbe együtt tudjunk elindulni. A gyerek addigra elaludt és fel kellett ébreszteni. Utáni végig bögte az utat, és én is feszült lettem már ettől. És kismillió ilyen történet van még. Belehalok a fájdalomba hogy a gyerekemet apa nélkül kelljen felnevelni, de így meg én nem birok élni. Mindig arról van szó hogy majd más lesz, hogy majd lesz ideje stb... de nem látom azt hogy erre törekedne. Totál semmit sem ért az egész életúnkből csak rohan a saját élete után. Mi meg várjuk türelmesen.

A kérdésem az lenne. Lesz az a pont amikor elengedem az egészet és beletörödök hogy kár tovabb nyúzni egymást?