Mi lehet a baja a feleségemnek és hogyan lehetne ezen túllendülni?
Szülése óta úgy viselkedik, mint egy 5 éves kislány, és olyan, mintha 2 gyerekem lenne. Hisztizik, sír, egész nap csak néz ki a fejéből. Amikor kérdezem hogy mi a baja, nem mondja el, csak bizonyos időközönként kifakad. Az a baja, hogy szülése után folyamatosan beszólogatott neki és bunkózott néhány nővér, pedig ott a kórházban nem mondta, csak miután hazajöttünk. Ezen pár hét alatt túl is lendült. Sírt, hogy ő nem akar menni varrat szedésre (gátmetszés miatt), mert fájni fog neki, és úgy kellett neki könyörögni, hogy szálljon be a kocsiba, aztán amikor odaértünk, akkor meg azért kellett könyörögni, hogy szálljon ki a kocsiból.
Azóta minden rosszabb lett. Nem akar a gyerekkel se lenni, csak ha nagyon muszáj. Pl.: szoptatás, de azt is sírva teszi. Nem a mártírt akarom játszani, nem vagyok az, de én vagyok állandóan a gyerekkel. Fürdetem, altatom, simogatom, stb. Ha nem etetni kell, általában én kelek hozzá, és nem akarom a szentet játszani (bár ez nagyon úgy hat, de nem), de munka mellett nehéz, és még azt is elvárná, hogy én etessem a picit, ha tudnám. Fejni meg nem akar. Azt mondja, hogy már nem fáj neki a szoptatás, de akkor se akarja.
Azt sem mondhatja, hogy egyedül van egész nap és mindent neki kell csinálnia, mert nem. Ha nem vagyok otthon, vagy a húgomat vagy a nővéremet áthívom, hogy legyen egy kicsit vele. Szinte mindenki többet törödik a babával. Beszélgettem vele, hogy menjünk el pszichológushoz, vagy valami, még azt is felajánlottam neki, hogy én is elmegyek vele, ha egyedül fél. De nem. Ő nem akar. Mondtam neki, hogy hosszútávon ez így nem mehet tovább (nem az, hogy én foglalkozok a picivel, hanem az, hogy sír és nem csinál semmit, meg mindenért könyörögni kell neki), de valahogy tesz rá magasról. El is idegenedett a világtól, sehova nem megy, pedig hívják. Én is mondtam neki, hogy menjünk el valahova sétálni vagy együnk egy fagyit, de nem. Nem jön.
Ennél jobb nem tudok lenni, ennél többet nem tudok érte tenni. És kicsit már bele is fáradtam, nem hagyja, hogy segítsek és segítsenek rajta.
válasza:Szülés utáni depresszió, egyértelmű. Pszichológus tud segíteni.
Neked kitartást! Szükség van most rád.
válasza: válasza:Ebbe itt most nem kellene védőnőt, gyerekorvost bevonni, mert az tovább futhat a gyámügy felé, és ha nincs épp elég rosszul (de), akkor lesz csak igazán. Segíteni nem fognak, csak rontani a helyzeten, esetleg tragédiát okozni.
Kérdező, adj neki időt, traumatikus lehetett a szülés és a kórházban töltött napok (az, hogy szerinted nem, nem mérvadó!), ezen nem fog 3 hónap alatt túllendülni, még szakemberrel sem. Ha 1-1,5-2 évig szrul érzi magát, még az is benne van a pakliban ilyen esetben. Ne akard sétálni, fagyizni meg ide-oda rángatni. Akármennyire is nem tetszik, az a segítség, ha minél többet levesztek a válláról. Nem az, hogy kvázi ott állsz a sarkában, jelezve, hogy illő lenne már újra terhelhető állapotban lennie, hogy minél előbb rá lehessen sózni a gyerekezés nagy részét, esetleg a háztartást is, annak rendje és módja szerint ugye, mert hát így szokás, ez a nő dolga, ez a normális...
válasza:Szules utani depresszio, szakember kellene, de lehet, hogy anelkul is helyrejon, nekem sikerult, 6 honap kellett hozza ugy-ahogy, es 4 honap utan kezdett jobb lenni, akkoris azert, mert beszeltem olyannal, aki megertett, es nem azt magyarazta, hogy oruljek, hogy egeszseges a gyerek, en pedig elek, hanem meghallgatott, es csak szimplan visszajelzte az erzeseimet, hogy igen, van ilyen, es nem probalt meg lebeszelni roluk, mert az csak rontott a helyzeten, mikor a csalad es a baratok azt csinaltak. Te annyit tehetsz, ha nem akar pszichologushoz menni, hogy elkuldod a babat setalni valamelyik tesoddal, vagy mikor alszik, leulteted a feleseged magad melle, fozol neki egy teat, kavet, forro csokit, vagy amit szeret, es azt mondod neki, hogy beszelhet nyugodtan arrol, hogy hogy erzi magat, nem fogsz beleszolni, meg fogod hallgatni, es joga van az erzeseihez, de ha nem akar beszelni, csak osszebujni, akkor is itt vagy, es tamogatod.
Gondolj ugy ra, hogy o beteg, - mert jelenleg tenyleg az, megha fizikailag rendben is van -, te vagy a gyerek masik szuloje, ha korhazba kerulne, akkoris neked kellene ellatni a babat. Ez nagyon megterhelo, es szuper, ahogy helytallsz, sok ero kell ehhez.
Egyik baratnomszules utani depresszioval kerult be a pszichiatriara tobb honapra. Nagyon fontos lenne, hogy legyen valaki, aki fele meg tud nyilni, akivel beszelni tud az erzeseirol anelkul, hogy azokrol le akarnak beszelni, vagy meg akarnak helyette oldani (pl. mozdulj ki, akkor kajd jobban fogod magad erezni). Helyette inkabb biztositani rola, hogy van, aki meghallgatja, hogy elmobdhassa, mire van szuksege valojaban. Erre a szakember lenne a legjobb, de az ido is segiteni szokott. Ha teher neki a szoptatas, akkor felajanlhatod, hogy tapszeres legyen a baba, amennyiben o tenyleg ezt szeretne. Szoptatasparti vagyok, de nem mindenaron, bar a gyerekkel a kotodes magatol nem fog csak ugy helyreallni, ezert a testkontaktus miatt is jo lenne, ha tudna folytatni a szoptatast.
A gyerekvallalas nemegy rozsaszin valami. Egy szulesi trauma nelkul is meg tud borulni egy no az elso honapokban, marcsak a hormonok miatt is. Irod, hogy volt gatmetszes, akkor felteszem, oxitocint is kapott szuleskor, ami a szules utani depresszio eselyet nagyan megnoveli. En amugy hetekig szenvedtem az elso gyerekemmel a gatmetszes, es a tobbi beavatkozas miatt nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is. A szoptatasok elott mar sirtam, hogy nem akarom. Vegul helyrebillentem egy szakember segitsegevel (pontosabban Kiraly Agi bábával beszelgettem a korhazi szulesemrol, es amiket mondott, az lenditett ki a melypontrol). Ma imadom a nagyobbik gyerekem is, es vallaltunk meg egy gyereket, akivel egeszen mashogy alakult a szules es az azota eltelt idoszak is.
Kivanok nektek kitartast ebben a nehez helyzetben. A feleseged nagyon szerencses, hogy ennyire tamogatod, es igy ellatod a gyermeketeket is, de jol latod, hogy segitseg kell neki. Beszeljen minel tobbet rola, hogy hogy babtak vele a moverek, hogy miert nem akar szoptatni, hogy mennyire kegvaltozott a teste, hogy megszenvedte a gatmetszest, stb. Es ha neked ezeket nehez hallgatnod, akkor erdemes olyat keresni, akinek nemaz.
válasza:Számomra pl. az, hogy ennyire rettegett a gátmetszés utáni varratszedéstől, mindennél többet mond... És nem azt, hogy egy túlreagálós, nyavalygó hisztérika, hanem azt, hogy kívülről akármennyire is komplikációmentes, rendben lezajló szülésnek nézett ez ki, valójában egy rémálom lehetett. Szülészeti erőszak. És akkor utána még "kapott a pofájára" a drága nővérkéktől. Aztán otthon meg ott a "segíteni próbáló", de valójában csak a közérzetét rosszalló, helytelenítő, rá amiatt ferde szemmel néző család. Meg a 3 hónapos, aki ki tudja, milyen, lehet, hogy nem épp egy békés álombaba. Tök jó... Menjen társaságba, mert hívják, meg fagyikázni. Vajon miért nem megy? 😕
Én is voltam rosszul. Vagyok is még a mai napig. Ha nekem valaki így próbált volna segíteni, minimum a sárga földig aláztam volna ordítva vagy pofon is vágom mérgemben. A "fenékbe rugdosás" nem segítség, legfeljebb a Csernus-félék szerint.
válasza: válasza:Ha 1-1,5-2 évig szrul érzi magát, még az is benne van a pakliban ilyen esetben. Ne akard sétálni, fagyizni meg ide-oda rángatni. Akármennyire is nem tetszik, az a segítség, ha minél többet levesztek a válláról. Nem az, hogy kvázi ott állsz a sarkában, jelezve, hogy illő lenne már újra terhelhető állapotban lennie, hogy minél előbb rá lehessen sózni a gyerekezés nagy részét, esetleg a háztartást is, annak rendje és módja szerint ugye, mert hát így szokás, ez a nő dolga, ez a normális...
- Ki mondta, hogy rá akarok sózni a gyereket? Nyilván ugyanúgy ki kellene venni a gyereknevelésből a részét, mert tudtommal nem egyedül vállaltam. És nem CSAK a nő dolga, ugyanúgy nekem is ki kell vennem a részem a gyereknevelésből. A házimunkát ne vedd bele, mert én azt megcsinálom, így egyeztünk meg, hogy ameddig otthon van, addig enyém a házimunka, és majd ha visszamegy dolgozni, akkor megint közös lesz. Kivéve ezalól a mosás, de ha szegény annyira túl van terhelve a nagy semmitől, akkor ezt is átveszem tőle. Mert nekem már elegem van, hogy reggel 7-re kell mennem dolgozni, de este és éjszaka még keljek fel 5-6x (vagy sokkal többször) a gyerekhez. Van segítsége is, a húgom és a nővérem, de a húgomnak szeptembertől iskola, ő alapból kiesik, és mi van akkor, ha a nővérem nem tud jönni?
- Én meghallgatnám őt, de hogyha nem beszél és nem akar erről beszélni, akkor mit csináljak? Én támogatom lelkileg, odabújok hozzá, megdicsérem, milyen jól néz ki, és milyen szép, de neki ez se jó. Mindenbe csak beleköt. És az a baj velem, hogy az én türelmem sem véges. 2 hónapig tudtam tartani magam, lenyeltem a békát, de tovább már nem ment. Komolyan mondom, olyan mint egy kamasz, aki azt élvezi, hogy idegesítheti a szüleit. De lehet én látom rosszul, sőt biztosan, mert én vagyok ebben a helyzetben, és a kívülállók ezt jobban láthatják.
A feleseged nagyon szerencses, hogy ennyire tamogatod, es igy ellatod a gyermeketeket is, de jol latod, hogy segitseg kell neki.
- Köszönöm szépen, de egyszer-kétszer nálam is elszakadt a cérna, és nem érdemelte volna meg.
Számomra pl. az, hogy ennyire rettegett a gátmetszés utáni varratszedéstől, mindennél többet mond... És nem azt, hogy egy túlreagálós, nyavalygó hisztérika, hanem azt, hogy kívülről akármennyire is komplikációmentes, rendben lezajló szülésnek nézett ez ki, valójában egy rémálom lehetett. Szülészeti erőszak.
- Csak azért pontozlak fel, mert ebben igazad van. A szülés előtt semmi baja nem volt, vidám kismama volt, aki egy kutyareklámon elkezdett nevetni, bár nem tudom min nevetett. Tényleg boldog volt és örült a kisbabának, de amikor szülőszobán mondta a doki, hogy gátmetszés, akkor én is láttam, hogy megijedt. Arra emlékszem, hogy mégjobban megszorította a karomat és félve rámnézett.
És akkor utána még "kapott a pofájára" a drága nővérkéktől.
- Igen, bunkók voltak, egyszer rájuk is szóltam, de már nem tudom, mit mondtak. Amikor kérdezem, mit mondtak, azt mondja, hogy nem lényeges, meg úgy sem érteném.
Aztán otthon meg ott a "segíteni próbáló", de valójában csak a közérzetét rosszalló, helytelenítő, rá amiatt ferde szemmel néző család.
- Már én kérek elnézést, hogy munka, takarítás és a gyerek mellett én is szeretnék egy kicsit pihenni, és nem akarom azt, hogy beburkolózzon, mert minél jobban beburkolózik, annál rosszabb. Dinamittal nem lehetne kirobbantani a házból.
Én is voltam rosszul. Vagyok is még a mai napig. Ha nekem valaki így próbált volna segíteni, minimum a sárga földig aláztam volna ordítva vagy pofon is vágom mérgemben. A "fenékbe rugdosás" nem segítség, legfeljebb a Csernus-félék szerint.
- Erre nem tudok mit írni.
Depresszió. Muszáj rávennetek, hogy orvoshoz menjen.
- Igen, de hogyan, amikor nem akar menni? Fel is ajánlottam, hogy én is elmegyek vele, de nem akar.
Senkinek ne engedd a családból, hogy cseszegesse.
- Nem engedem.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!