Nők akik eredetileg nem akartak gyereket de a párotok kedvéért mégis lett, megbántátok?

Lemondással csak akkor jár ha életképtelen az ember és lusta.

Hasfájós (kb első 3 hónap) majd fájdalmasan fogzó, 6 hónapos kora óta lépegető, már konkrétan szaladó, magyarázó más fél éves gyerek mellett is minden nap szexelünk, bujunk, csokolozunk, simogatjuk egymást, mindig vannak programjaink, csodálatos a kicsivel felfedezni ujra a legaprobb dolgokat is, amik felnőtt fejjel szinte már jelentektelenek, megtanitani neki mindent, latni kettotoket benne.

Ha van nagyszülő, barát, bébiszitter, a kettesben eltoltott idő sem gond.

Ugyanúgy tudok főzni, takaritani, megoldom,bevonom a kicsit, nem kapok idegrohamot ha lassabban haladok. Ugyanúgy oltozkodok, sminkelek , festem a körmöm, hajam. Párom sokat dolgozik, de ha úgy van itthon, egy órám azért van egyedül lenni, ha igényem is van rá. De imádok velük lenni.

Egyedül az alvás ami sokkal kevesebb és tele van megszakitasokkal, de ezt is jobban viselem mint az átlag, nem vagyok sárkány 8 ébredés után sem, elfogadom, hogy ez ilyen időszak, lesz majd jobb.

Szóval ha szereted a gyereked(ez lenne a legfontosabb és ehhez akarni is kell) és kreativ vagy, érett de kozben humoros és szerelmes a párodba, akkor valahogy minden könnyebb :)

Az a baj,hogy simán lehet,hogy megváltozik,ha ott a kezedben.

Csak épp ugyanígy lehet,hogy mégsem...

Ezt nem tudhatod előre,egy gyerek pedig nem olyan,mint a megunt tárgy,amit visszavihetsz.

Szóval én azt mondom,hogy amíg szívből nem vágysz rá,addig inkább ne.

Mi mindennél jobban vártuk,de így is vannak brutál napok vele.

Én sem akartam soha gyereket, de a korom illetve a férjem miatt bevállaltam.

Az első időszak baromi nehéz volt. Hasfájós folyton sírós "csak ölbe jó" babat fogtam ki. Engem elkapott a baby blues is, hát nem volt kellemes...

Az elején rengeteget gondoltam arra, hogy kellett ez nekem, meg hogy milyen jó volt a korábbi életem. De ahogy telt az idő, egyre kevesebbet gondoltam már rá, a lányom egyre jobban lefoglalta magát, és egyre több időm van magamra is.

Már 2 éves nagyon szeretem, imádom (bár ez a vak szerelem ami sok nőnél van, nekem olyan nincs). Mondjuk én sose voltam az az igazán érzelmes lehet emiatt. Már abszolút nem gondolok a gyerekmentes életemre, sőt néha az a fura,milyen volt mikor még nem volt Ő... Visszafogytam, edzek, jó a hajam, a körmöm és úgy érzem hogy most már helyre állt a lelki békém. Nekem fontos, hogy mint nő megmaradjak. Amivel még mindig hadilábon állok az a türelem. Sose volt, most sincs bár igyekszem. Azért a hisztik embertpróbálóak tudnak lenni,de az meg ahogy látszik, hogy kitárul elé a világ, az valami fantasztikus.

29 éves voltam, amikor terhes lettem védekezés mellett. Párommal ekkor már 8 éve voltunk együtt. Tudta, hogy nagyon nem akarok gyereket, gyűlöltem a gondolatát is, meg is sértődtem ha azt feltételezte bárki is, hogy akarok majd meggondolom magam, nem is erőltette párom soha. Viszont amikor terhes lettem foggal körömmel ragaszkodott hozzá, azt mondta nem bírná elviselni, ha elvetetném a gyerekünket. Azt is mondta, hogy adjam neki és ha nem bírom akkor tűnjek el. A páromat nagyon szerettem, tudtam hogy komolyan beszél, megtartottuk a babát. Talán az első olyan uh képen, amin már látszik az arca a lányunknak, akkor varázsolt el teljesen. Nem bántam meg hogy megtartottuk. Teljes szívemből szeretem a gyerekem. Igen, megváltozott minden, de nem rossz irányba. Ameddig nem volt ez a járvány, addig mindenen részt tudtunk venni, amin akartunk, nyaralni is voltunk együtt, repülővel is, logisztikázni nehezebb az tény, de ennyi baj legyen. Barátaink is ugyanúgy megmaradtak és én sem vagyok szétcsúszva. Szóval én nem bántam meg, el sem tudom képzelni az életem a gyerekem nélkül. Párom pedig nagyon jó apa lett.

Nem ismerlek téged és nem akarlak semmire rábeszélni vagy lebeszélni, ez a ti közös döntésetek kell hogy legyen. Lehet hogy megbánnád, de az ellenkezője is lehet.

"lattam már gyerekekkel bánni, belőle biztosan remek apuka lenne."

Sajnos, ezt meg kell cáfoljam. Abban az 5 percben, félórába, fél napban mindenki remek apuka lenne. De a 0-24 már egész más tészta.

Ugyanez igaz a fiatal párokra, hogy "szoktunk egymásnál aludni, olyan, mintha együtt élnénk, biztosan jó lesz vele a közös háztartás"

Aztán összeköltözés 2. hónapjában lehull a lepel, és kiderül egyik-másik félről, hogy bizony mégsem olyan, mint ahogy azt elképzelte.