Ki miért döntött úgy, hogy csak 1 gyermeket vállal? Nem bántátok meg?

Másfél éves a kislányunk. Néhány hónapja még én is biztos voltam benne hogy nem lesz kistesoja. Hasonló okokból mint nálad, kérdező: a férjem lassan 45 éves lesz, illetve nekünk is a házunk hármunknak kényelmes. Illetve apa külföldön dolgozik,csak hétvégén van itthon.

De az utóbbi pár hétben elkezdett bennem motoszkálni, hogy mi lenne, ha.... Szóval még bármi lehet

Egy kisfiunk van. Mindig tudtam, hogy szeretnék gyermeket (lányt vagy fiút, teljesen mindegy), de csak egyet. Valahogy soha nem tudtam elképzelni, hogy többen vannak. Egyhónapos volt a fiunk, amikor megkaptuk, hogy "szegény gyerek, nem lesz testvére ..." Azt gondolom, ha neki meg tudunk adni mindent, amire szüksége van (nem csak az anyagiakra gondolok, hanem a vele töltött, minőségi időre, arra, hogy számíthat ránk, hiszen mi vállaltuk), nagyon boldogok leszünk. Csak azért nem vállalunk még egyet, hogy legyen tesója.

Óvónőként dolgozom 10 éve, vegyes csoportom van (kis-, középső-, és nagycsoportos is van). Sok tapasztalatot gyűjtöttem a kisgyerekekkel kapcsolatban. Sajnos rengetegszer érzem azt, hogy akárhogy küzdök: tervezek, differenciálok, fejlesztek, nem tudok annyi egyéni figyelmet szentelni a gyerekeknek, amennyit megérdemelnek (mondjuk 29-en vannak). Sokszor gondoltam arra, mi lenne, ha a saját gyerekeimmel kapcsolatban éreznék így, ha nem tudnék ugyanannyi időt, energiát szánni mindenkire. 🙁

Amikor a fiunk újszülött volt, rettentő sokat sírt, nagyon fájt a hasa, teljesen kimerültünk. Minden este mondtuk az apukájával, hogy Úristen, mit csinálnánk, ha még egy lenne... Alig tudnánk foglalkozni vele. El sem tudom képzelni hogy megy, ahol van egy kicsi meg egy pici (kis korkülönbség). Nyilván nem olyan szörnyű, mert sok családnál van így. De én nem bírnám, az biztos.

A nővérem már iskolába ment, amikor születtem, majdnem hétéves volt. Nagyon jó a kapcsolatunk, de tinikoromig nem tudtunk mit kezdeni egymással. (Pl. egy középiskolás lánynak nem sok közös témája van egy alsóssal.) Ezt csak azért írom, mert úgy gondolom, a korkülönbség témában sincs korrekt válasz, nem látunk a jövőbe.

A kisfiammal egy álom volt a váradóságom: ő gyönyörűen fejlődött, az eredményeim tankönyviek voltak, nagyon szívesen gondolok vissza rá. A szülés is problémamentesen zajlott. De ami utána jött...nagyon sokáig tartott, mire felépültem, kétszer kellett kórházba rohannunk, soha nem voltam még ilyen rosszul fizikailag. Nem szeretném újraélni azt az időszakot, a korábban említett hasfájós-nemalvós időszakot meg pláne. Egyszer elég volt.

Végül pedig, az otthonunk pont így kényelmes hármunknak. Az emeleten van egy szoba, és két fél. Az utóbbi kettő háló-, és a gyerekszoba. A harmadikat pedig itthoni irodává alakítottuk, mert nekem egy évig online óráim voltak (levelező szak), a párom pedig nagyrészt home office-ban dolgozik. Ez így nekünk pont jó. Remélem, elég tartalmas választ adtam 😅

Az a gond, hogy nem tudhatod előre, illetve nem tudhatja az ember, milyen is lesz/lenne az a bizonyos testvér.

Nem biztos, hogy boldog attól a gyerek (majd később a felnőtt), ha testvére van. Sógornőm gyerekei (3 és 5 évesek) az örökös marakodáson kívül semmit nem kezdenek egymással. A férjem és a sógornőm hiába testvérek, azt látom, hogy a világon semmi közük egymáshoz. Kb. kényszerből találkoznak időnként, mert rokonok, de semmi érdemi, bizalmas beszélgetés, vagy kommunikáció nincs köztük. Mintha két nagyon távoli ismerős futna néha össze.

Anyukám és a húga kamasz korukig marták egymást, aztán nagyon jóban lettek. Élete legnehezebb, legnyomorultabb, legkiszolgáltatottabb pillanataiban mindig a húga volt a legelső, aki ott termett, és aztán vele is maradt. Még szabadságra is ment vele hetekre egy műtéte után, hogy segítsen neki.

Tehát nem lehet előre tudni, milyen is lesz a testvérkapcsolat.

Előző vagyok. Néha én is eljátszom a gondolattal, hogy jó lenne a lányomnak egy testvér, hátha később egy igaz barátra, és örök támaszra talál benne, egész életére. De ezt előre nem lehet tudni, lásd a példákat, amiket írtam.

És a szülő a másik oldal:

- Én nem tudnám a terhességgel, és a szüléssel járó rengeteget nyűgöt, és vizsgálatot még egyszer végigcsinálni.

- Anyagilag egy fér bele, hogy ne azt nézzem örökké, mi fér bele.

- Nem akarok nagyobb lakásba költözni.

- Nem akarok újabb két évig alig aludni.

- Nem akarom, hogy még kevesebb idő jusson magamra, és a páromra.

- Nem is lenne türelmem a kisgyermekes időszakhoz még egyszer. Szóval én is egyszerűen olyan ember vagyok, akinek egy gyerek való.

Nekem 3 testvérem van, és emiatt egész gyerekkoromban meg voltam győződve róla, hogy nekem is annyi lesz. Pedig az egész életemet megbélyegezte a testvérféltékenység. Rutinszerűen féltékeny vagyok másokra. Persze ez nem csak azért van, mert testvéreim vannak, csak egy lehetséges velejárója a sokgyerekes családoknak, hogy a gyereknek osztozkodnia kell még a szeretetben is. Nem kifejezetten jó. Ha összességében nézem, a gyerekkorom nagy részét a testvéreimmel töltöttem és jó élményeket adott.

Úgy vettem észre, hogy az egyke gyerekek kiegyensúlyozottabbak, törtetőbbek a testvéres gyerekeknél és a társaságot megtalálják maguknak a családon kívül. Nem úgy néz ki, mintha szenvednének.

Alapjában véve a testvérnélküliség miatt nem érzi magát rosszul egy gyerek se. Ha megfelelően kommunikáltok az egyszem gyereketekkel és kielégítek a társasági igényeit máshogy, akkor biztos vagyok benne, hogy boldog gyereketek lesz.:)