Anyóst nem kedvelő anyukák, szoktátok magatokat néha szégyellni az érzésetek miatt?

1 éves a lányom. Előtte sem voltam oda anyósért, de mióta a kicsi megvan, rosszul vagyok, ha vele kell találkozni. Pedig alapvetően nem szól bele a dolgainkba, sőt, de mégis. Számomra nem ő testesíti meg az ideális anyát. Idős már, a gyerekkel nem az én elveim szerint bánik, a lányom ráadásul nincs is odáig érte, az én anyukám inkább a Mama. Pl. erőszakkal akarja puszilgatni, ami terhes a lányomnak. Volt egy eset, amikor szóvá tettem valamit, amiért az én családom nem szólt volna, megértette volna, de ő darázsként kelt ki magából. Azóta még jobban felerősödtek az érzéseim. Butának tartom, és tényleg jogosan, ő is elismeri magáról, hogy az. Ettől függetlenül mégis sokra tartja magát. Elfelejt dolgokat, és nem bíznám rá a lányomat, hisz magára sem tud vigyázni.

Mellette viszont bűntudatom van az érzéseim miatt, de csak a férjem miatt. Ő is tudja, milyen az anyja, nem erőltet rám semmit, de nekem az a pár heti 1-2 óra is sok már, amikor pedig a lányommal van, forr bennem minden, nézni és hallgatni sem szeretem. Mert nem szólhatok, nem akarom, hogy én legyek megint a rossz. (Csak egy példa: játszanak a plüssökkel, a plüss maci csinál valamit, anyós játékból beszél az állatnak, de azt mondja, hogy "az anyádat".) Nálunk nincs csúnya beszéd, nekem ez már az a kategória. Vagy pl. névelő nélkül beszél a gyerekkel. Pl. Ott van cica. Ott van szeme. Ott van ablak. Ilyesmi.

Tanult, dimplomás nő vagyok, szépen tanítom a gyereket, fejlesztem, ő ennek megfelelően kellően okos is, de most szóljak rá anyósomra?

Más is szokott bűntudatot érezni emiatt? Már azért is rosszul érzem magam, mert szerintem a lányom azért nem lelkendezik miatta, mert érzi az én "rezgéseimet" anyósommal kapcsolatban.