Fogom még valaha szeretni a gyerekem?

Van egy 8 hónapos kisbabám, tervezett volt. A terhesség rendben lezajlott, viszont a szülésről csak negatív élményeim vannak. Nagyon nehéz szülés volt, ráadásul még a "kedves" orvosok, ápolók is rátettek egy lapáttal a kórházi napokra, de ez mindegy. Szóval amikor megszületett a kicsi, én nem éreztem azt a mámort, amiről mindenki beszél, nem múlt egy rögtön minden fájdalmam, inkább félelmet és bűntudatot éreztem, úgy éreztem hogy az én hibámból volt nehéz a szülés, ártottam neki. Az első két hónap az még úgy ahogy eltelt, vártam hogy kialakuljon közöttünk az a bizonyos kapcsolat, de a mai napig nem érzem. Amióta megszületett (megszakad a szívem miatta, de így van) teljesen semlegesek iránta az érzelmeim. Mintha nem is az én gyerekem lenne, teljesen idegennek érzem. Nem foglalkozom vele eleget, pl. most is azt terveztem hogy játszom vele, erre tessék, leülök netezni... Vagy pl. amikor felkel hajnali fél 3kor mert jön a foga, akkor kb. ha fél óra múlva lesz annyi erőm hogy kimásszak az ágyból, egyszerűen sírni tudnék, a szememet sem bírom kinyitni, egy rendes anyuka pedig azonnal megy a babájához. 5-6 órákat alszom, szóval a fáradtság még indok sem lehetne, van aki még ennyit sem alszik. Amikor még csak tápszert evett (1 hétig volt tejem) akkor úgy nézett ki az etetés, hogy már magamban ordítottam közben, mert annyira untam, hogy alig bírtam egy helyben maradni. Ez már kicsit megváltozott amióta mást is eszik, már nem annyira unalmas... A fürdetést is szoktam húzni aminek általában az lesz a vége hogy a párom fürdeti meg. Jártam pszichológushoz, nem igazán volt szimpatikus úgyhogy elmentem egy pszichiáterhez, írt fel gyógyszert, antidepresszánst (mondván szülés utáni depresszió) de szedtem homeopátiás bogyókat is. Anyukámmal, a párommal beszélgettem erről, anyám jobban megért, a párom már kevésbé megértő, ezen kívül a házasságunkkal nincs gond. Olvasgattam itt gyk-n is sok hasonló kérdést, meg is fogadtam én is a tanácsokat, elmentünk a párommal kettesben 1-1 hétre pihenni (nem hiányzott a babám, nem is akartam haza menni). A babát szinte inkább anyukám (most is ő vigyáz rá) és a párom neveli, én kb. annyit foglalkozom vele mint amennyit fent említettem. Tépem a hajam, nagyon haragszom magamra, utálom magam emiatt (ezt is próbáltam már kezelni jártam pár hétig úszni, tornázni hogy jobban elfogadjam magam, de abbahagytam mert a gyerekre kell a pénz, nem élünk úgy hogy mindent megtehessünk). A babával is csináltunk közös programokat, mentünk babaúszásra, baba-mama klubokba, de hogy is gondolhattam hogy ettől majd megjönnek az anyai ösztöneim, amikor az alapvető gondoskodást nem vagyok neki képes megadni. Próbáltam már azt is kb. fél napon keresztül néztem, simogattam, az ölemben volt, vártam hogy majd megjön az az érzés hogy szeretem őt, de semmi. Annyira szívszorító érzés amikor látok más anyukákat hogy milyen nagy szeretettel ölelik, puszilgatják a gyerekeiket, én meg csak úgy felveszem érzések nélkül, mert már régen volt az ölembe.

Tudom hogy szánalmas amiket írok, de higgyétek el hogy engem is bánt :( Szóval összességében az a problémám, hogy idegennek érzem a gyerekem, és nem tudom rávenni magam hogy foglalkozzak vele, pedig alapvetően nem vagyok lusta típus.