Édesanyák! Van itt olyan, akit kiskorában molesztált az édesapja? Lenne néhány kérdésem, fon. Tos lenne

Még régebben egy fórumon olvasgattam (nem itt a GYIK-en), és találtam egy érdekes párbeszédet pár felhasználó között. Röviden arról szólt, hogy az anyukának van 1 kislánya, kb. 1 éves, és borzasztóan érzi magát: kiskorában a saját apja molesztálta, és most hiába imádja a férjét, bízik meg benne, mégis, azt vette észre magán, hogy ahogy az apa egyedül marad a kislánnyal (pl. ha apuka viszi fürödni, amit ritkán enged meg az anyuka,igyekszik elkerülni ilyen-olyan ürüggyel), vagy a másik szobában játszanak, szinte végg hallgatózik, görcsbe rándult gyomorral. Ez a pici megszületése óta így volt, de csak most (amikor írta a bejegyzést) tudatosult benne, hogy tulajdonképp félti a gyereket az apjától. Emiatt eléggé ki volt szegény borulva. Erre érkeztek válaszok hasonló helyzetben lévő anyáktól: ők is ilyenek, nem merik a férjüknek mondani, hogy árgus szemekkel lesik, mert nem akarják őket megbántani. Volt, aki emiatt terápiára is elkezdett járni.

Nos, én nem vagyok anya, jó ideig nem is szeretnék még gyereket (nincs is senkim), de a helyzetem mégis hasonló: apám egészen kicsi koromban molesztált, és mivel nevelőnősködöm, gyerekekre vigyázok, korrepetálok, azt vettem észre, hogy gyanúsan méregetem az apákat. Nekik ez nem tűnik fel szerencsére, és bennem is csak nemrég tudatosult az egész, de borzasztó: ahogy apuka feltűnik a színen rögtön elkezdem figyelni a viselkedését (pszichológiát tanultam, jelenleg kriminálpszichológiából képzem tovább magam), keresem az árulkodó jeleket, néha gyanús, amikor megöleli a gyereket...tudom hogy borzasztóan hangzik, de nem tudok mit tenni ellene. Ha játszótérre leviszem a kicsit (tanulás közbeni szünet céljából), akkor is gyanús a legtöbb férfi, egyszer majdnem elküldtem a búsba egy öregembert, később kiderült, hogy a kislány nagyapja...

Szeretnék majd gyereket, és aggódom, hogy mi lesz, ha én is olyan leszek, mint a fent leírt anyukák? Alapból van ennem félelem, nehogy egy pedofillal jöjjek össze.

Ami azt illeti cikket/tanulmányt szeretnék írni ezzel kapcsolatba, ezért is tettem fel a kérdést, hátha itt is vannak hasonló helyzetben lévő anyukák. Ha vannak, le tudnátok írni az érzéseiteket, történeteteket (persze nyilán csak annyit, amennyi "kikívánkozik"), illetve mit tudnátok tanácsolni, hogyan győzhető ez le? Már most érdemes lenne terapeutához fordulnom (ezt nem szívesen tenném, kiskoromban faggattak annyit, hogy csak na)? Vagy én magam is változtathatok ezen idővel?

Mivel szeretnék írni egy ilyen cikket, ezért is szükségem lenne néhány válaszolóra > nem akarok olyan cikket/tanulmányt írni, amiben csak magammal, illetve a pár éve olvasott anyukákról tudok írni, jó lenne, ha még néhány személyes tapasztalatot el tudnék olvasni.

A cikk célja hogy a hasonló helyzeten lévő, de ezt megfogalmazni félő édesanyák, nők ne érezzék szörnyű feleségnek, embernek magukat, jöjjenek rá, hogy ez nem az ő hibájuk, nincsenek ezzel a problémával egyedül, és (talán) van kiút, még ha nehéz is.

Ha gondoljátok, írjatok privátban.

Minden választ előre is nagyon köszönök!