Kinek nincs gyereke? Lehet boldogan élni nélküle?

"mivel jobbak ők nálunk,"

Bocsánat, hogy közbevágok, de a kérdés nem a jó-rosszra irányult, hanem arra: boldogság.

Mint tudjuk, a felnőtt emberek meglehetősen boldogtalanok. Ha van gyerek, ha nincs. Nem kell hazudni, hogy "de igenis boldogok vagyunk", mert ez a nagy bizonygatás is gyanús.

Meg nem utolsó sorban az élet értelmének a megtalálásával függ össze az igazi boldogság (és ez lehet gyerekkel és anélkül is egyaránt!) - ami nem olyan boldogság, amit a ego kényeztetésével ér el az ember - közben szégyelli is magában. Ahogy József Attila írja erről:

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém -

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.

[link]

Szerintem gyerek nélkül is el lehet lenni de nem teljes az élet. Születünk->szaporodunk->meghalunk valahogy ez az élet ritmus és ha a középső hiányzik akkor is lehet élni de a végén értelmetlennek fog tűnni az egész.

Nem kell félni a gyerekvállalástól! A nehézségek mellett sok örömet is szerez. És az elsőnél nem szabad megijedni. Ha nincs túl nagy korkülönbség köztük hamar fel nevelkednek és majd csak gyönyörködik bennük az ember.

"Ez olyan fusztráló, akinek nincs gyereke, hogyha valaki ecseteli, milyen rossz nélküle. Mint amikor nekem mondják, milyen cuki, édi az unokájuk. Honnan tudjam? Nekem nincs.

De nem is kell, hogy egy gyerekes szülőnek ne legyen más célja az életben, mint a gyerek. Mert bizony, kirepül, és a mindent feláldozó (mártír) szülő ott marad egyedül, célok, hobbi, társ, barátok nélkül.

Van élet gyerek nélkül is."

Előrebocsátom, hogy abszolút elhiszem, hogy gyerek nélkül is lehet boldog valaki élete, nem mondom, hogy muszáj mindenkinek és csak ez tesz boldoggá.

Arra szeretnék rávilágítani, hogy nem ennyire fekete-fehér a dolog és tényleg úgy működik, hogy amíg nem vagy benne, nem tudod, hogy lemaradsz-e valamiről.

Tervezetten lettem terhes. Amint pozitív lett a teszt, a jeges rémület fojtogatott. Hetekig. Szép, nem szép, még az abortusz halvány gondolata is megfordult a fejemben.

Akkor az játszódott le bennem, hogy most van egy jól bejáratott életünk, ez fenekestül felfordul, igazán nem is tudom, hogy mi következik...pánik.

Aztán lassan "beletörődtem" (sok-sok idézőjel) a terhességbe. Megszületett, semmi extra. Kötelességtudatból gondoztam.

Idővel viszont tényleg kialakult a kötődés. A napi rutinba beletanultam, ez élet részévé vált. Aztán elmúlt egy éves és hirtelen egyre interaktívabb lett. GYakorlatilag egy két lábon járó szórakoztató egység. Nem gondoltam volna, hogy gyereken ennyit lehet nevetni. Ilyen szempontból adott pluszt, hiába van sok macera is vele.

Anno én magam is megijedtem attól, hogy mekkora változás, kötöttség. A másodikra rájöttem, hogy nem igaz, mert gyerekkel is lehet utazni, vagy bármit csinálni. Ha nagyon kettesben akarunk lenni, akkor pedig a nagyszülők örömmel vállalják.

"Meg nem utolsó sorban az élet értelmének a megtalálásával függ össze az igazi boldogság (és ez lehet gyerekkel és anélkül is egyaránt!) - ami nem olyan boldogság, amit a ego kényeztetésével ér el az ember"

Erre reagáltam :)

*"Nem kell hazudni, hogy "de igenis boldogok vagyunk", mert ez a nagy bizonygatás is gyanús. "

Illetve erre:)

Ha valakinek bizonygatnia kell, hogy boldog, akár gyerekkel, akár anélkül, az nem úgy van, hogy csak nekiáll, hanem valaki nyilván megkérdőjelezte.

Ha megkérdezik, boldog vagy? Azt mondom, boldog vagyok.

Ez nem bizonygatás.

Ha valaki támad, hogy "de nem lehetsz boldog, mert nincs babád", és azt mondom, "de, boldog vagyok", az sem bizonygatás, csupán valaki meghazudtol, lenéz, mert azt hiszi, jobban ismer, mint én magamat.

Nekem pl. a 45-ös válaszolóhoz hasonló sztorik a bizonygatások. (Bocsi.) Sok a rizsa. Egyszerű kérdésre egyszerű a válasz.

És a kioktatások... én egyszerűen nem akarok gyereket. Biztos, hogy a hormonok átszerveznék a szervezetemet, és a végén minden happy lenne, de most normális, "hormonmentes" állapotomban számít, hogy mit gondolok.

Soha nem volt okom, hogy miért nem akarok. Boldog családban nőttem fel, a szüleim a mai napig együtt vannak, a testvérem a legjobb barátom, imádtam a gyerekkoromat.

De mindig jön az a kicsit együgyű, kicsit odaszúrós kérdés, amihez egy bután eltátott szájat, és egy ál-ártatlan arckifejezést képzelek (és magas hangon hallom a kérdést): "Megkérdezhetem, hogy miért nem akarsz gyerekeeeet?"