Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Kezdőoldal » Gyerekvállalás, nevelés » Kamaszok » Anorexiás a gyermekem, hogyan...

Anorexiás a gyermekem, hogyan hat ez a család életére ?

Figyelt kérdés

Kedves mindenki! Kíváncsi vagyok hogyan élik meg más szülők amikor egy anorexia, vagy ahhoz hasonló étkezési zavar van -mostmár- jelen a család életében. Mi legyen a felnőtteknek a hozzáállása, hogyan reagáljanak bizonyos helyzetekre? Mit kellene tenniük?


És a másik oldalról.. a testvér(ek)nek ez mit is jelent?


Egyáltalán maga az érintett kamasz mit várna el a saját szüleitől, hogyan is érez ilyenkor?


Nagyon örülnék bármilyen személyes tapasztalatnak, egészen pontosan azoknak érzéseknek és az érzelmeknek megosztására, amik mind ide kapcsolódnak..



jún. 11. 16:48
1 2
 1/12 anonim ***** válasza:
94%

Együttérzést vár el, egy anás.


Vidd el pszichológushoz minél hamarabb

jún. 11. 17:16
Hasznos számodra ez a válasz?
 2/12 anonim ***** válasza:
89%

Én valahol az anorexia és a bulimia közti állapotban voltam nagyon sokáig. Nekem nem segíttek otthon, csak üvöltöztek és veszekedtek hogy undorító vagyok és így meg fogok halni meg szánalmas vagyok.

Az esett volna jól ha támogatnak. Hogy ha a lefogyásomat nem sütisütéssel és zsíros, tésztás kajákkal hátráltatták volna, hanem lett volna mindig egészséges opció otthon. Ha megmutatták volna hogy van lehetőségem választani, mert segítenek. Ha a sportolási szándékomat nem lenézik és minden lehető módon leszólják, hanem velem jönnek biciklizni, tollasoznak velem, vagy megkérdezik egyáltalán mit szeretek sportolni.

Szerintem tehát a támogatás a fontos.

jún. 11. 18:15
Hasznos számodra ez a válasz?
 3/12 anonim ***** válasza:
95%

Ugyan nem anorexia, de egy másik evészavarban szenvedtem. Kóros túlevő voltam kamaszként. Kövér is voltam emiatt. Nem értették a szüleim, miért akarok fogyni, csak zabáltattak, ültették belém a bűntudatot, amitől csak még többet ettem.

Az anorexiánál is és bármelyik evésszavarnál a lényeg, hogy a szülők komolyan vegyék a problémát, és adjanak a gyereküknek elég önbizalmat, hallgassák meg, ne nyomják el. És a legfontosabb: vigyék orvoshoz!

jún. 11. 18:59
Hasznos számodra ez a válasz?
 4/12 anonim ***** válasza:
92%
A 2. válaszolóhoz hasonló az én sztorim is, 9.-ben kezdődött, és úgy egy évig tartott a nagyon kemény része (nem lettem csont és bőr, bár nem ettem és őrülten sportoltam). Nekem mostohaanyám volt, aki csak rontott a dolgokon, megsértődött, veszekedett, hogy miért nem eszem a remek főztjét, és beszólt olyanokat, hogy ő nálam sokkal vékonyabb volt ilyen korában, stb. Nos, ezeket biztosan nem szabadott volna. Több évtized távlatából visszanézve egyetértek azzal, amit mondani szoktak (többek közt), hogy az anorexia kvázi annak a jele, hogy az ember úgy érzi, nem tudja irányítani az életét, az evés az egyetlen egy olyan dolog, amit „uralni” tud. Nálam a szar családi körülmények, plusz egy kemény „elitgimibe” kerülés (ahol igen sokat kellett hirtelen tanulnom a kitűnőért, ami addig könnyen ment) stressze lehetett, ami kamaszként betett teljesen. Engem sem vittek pszichológushoz, de szerencsére később megjött az eszem, megtaláltam a helyem, le tudtam lazulni, így ez is rendeződött.
jún. 12. 09:36
Hasznos számodra ez a válasz?
 5/12 anonim ***** válasza:
89%

Én is küzdöttem vele gyerekként. Amit ettem, még ha a kedvencemet is, egyből jött ki belőlem.

Kb első osztályos koromban kezdődött velem. Láttam egy szép lányt, csípőnadrágban (akkor ez még nem volt divat kb 20éve) és olyan jól állt rajta, rá akartam hasonlítani. Nem voltam alapból sem kövér, szinte semmi felesleg nem volt rajtam. Már nem tudom hogy kezdődött, hogy én hánytattam e meg magamat, vagy jött magától, már nem tudom. A lényeg, hogy utána már nem tudtam ellene tenni, jött ki minden, ha kellett ha nem. Eleinte anyámék furán nézten rám, tuti gyomorrontás. De amikor már hetek óta ezt csináltam, egyre rosszabbul álltak hozzá. 3évig ez ment. Harmadik osztályos koromban, tehát 8-9évesen voltam 18kg. A csontjaim, borfáim szó szerint kilátszottak. Addigra otthon eljutottunk arra a szintre, hogy nevelőapám már a wc-ben terített meg nekem, mert úgyis kihányom alapon... volt, hogy tölcsért tett a számba, azt azon nyomta le az ételt. Nekem nagyon rossz emlékeim vannak erről. Ha mellettem álltak volna, biztos vagyok benne, hogy nem fajult volna el addig a dolog. Aztán az lett a vége, hogy a gyámügy közbeszólt, mert tényleg iszonyat szarul néztem ki. Elkezdtek orvosról orvosra hordani, 1 évig vizsgáltal, semmit nem találtak. Aztán egy pszichológushoz kellett elkezdenem járni, ő világosította fel anyámékat, hogy viselkedjenek velem ember módjára, és helyrejövök. És tényleg így lett. Ahogy javult a családi helyzet, úgy jöttek fel rám a kilók.

jún. 12. 09:39
Hasznos számodra ez a válasz?
 6/12 anonim ***** válasza:
91%

Nekem is végigkísérte a kamasz- és fiatal felnőttkoromat az anorexia.

A legfontosabb, hogy mindig emlékezetessétek magatokat, hogy nem tehet róla, ez egy betegség, amit le kell küzdeni, ebben viszont neki kell a legaktívabb szerepet vállalnia. Mindenképp vigyétek el pszichológushoz, vagy ha rosszabb a helyzet, pszichiáterhez. Egyedül nem hiszem, hogy ki lehet jönni belőle.

Támogassátok, szeressétek, álljatok mellette. Csökkentsétek az elvárásokat, ne az legyen a fontos, hogy milyenek a jegyei.

Közben figyeljetek arra, hogy a testvér se érezze elhanyagolva magát. Emlékszem, a bátyám azt mondta egyszer, hogy nem szívesen van már otthon, mert mindig rossz a hangulat, sok a feszültség.


Kívánom a legjobbakat, kitartást ebben a nehéz időszakban, és elsősorban mielőbbi javulást!

jún. 12. 10:42
Hasznos számodra ez a válasz?
 7/12 anonim ***** válasza:
88%

A lányom 6. osztály végén 33 kg volt az ötödik osztály elején pedig 44 kg. A súlyának a negyedét lefogyókúrázta. Hasonlóan mint egy másik osztálytársa. Ezáltal megszűnt a menstruációja is. Elmentünk a háziorvoshoz, majd a sote klinikára befektették egy hétre és kivizsgálták. Szervi baja nem volt.

Ezután két év pszichiáter jött. Csak nyolcadik után tudtunk iskolát váltani, mert a lányom nem akart új kislány lenni egy másik osztályközösségben.

Az új iskola, új barátok meghozták a kívánt változást és 42 kg és újra menstruál.


Szülőként nem tudjuk, hogy hol rontottuk el. Véleményem szerint az iskolai környezetváltás nagyon jót tett. Én személy szerint kudarcként éltem meg szülőként azt hogy anorexiás lett a lányom.

jún. 14. 08:45
Hasznos számodra ez a válasz?
 8/12 anonim ***** válasza:
100%
Én 17 évesen lettem anorexiás, előtte ducibb voltam, de így visszanézve nem olyan kövér mint amennyire leszóltak. Ne egyem meg azt a szelet kenyeret, ne akarjak csokit enni, ne vegyek fel rövid ruhát... ilyenek. Aztán elkezdtem fogyni, még keményebben edzeni, még kevesebbet enni, még jobban fogyni, ezt sikerként elkönyvelni és még keményebben csinálni. Utána meg ezért veszekedtek velem, főleg anyám, gebe vagyok, csontváz vagyok, semmi combom-fenekem, senkinek sem fogok tetszeni. Valamiért akkor rossz napom volt, halál flegmán ránéztem, mondtam neki, “neked se lehet megfelelni”. Nem értette. Mondtam erre, “mikor kövér voltam az volt a bajod, most lefogytam, az a bajod, jó lenne végre eldönteni mit szeretnél”, aztán bebsztam magam mögött az ajtót és mentem dolgomra. Onnan tudom, hogy célt ért a mondanivaló, hogy nem cseszett le, pedig amúgy egy ilyen ajtócsapkodós manőverért a fejemet letépte volna. Azóta nem is bánt, ami sokat segített a későbbi gyógyulásban is.
jún. 21. 18:42
Hasznos számodra ez a válasz?
 9/12 Derjaderja ***** válasza:
49%
Családteràpiára menjetek el, ebben jártas szakemberhez, ez tipikusan családi diszfunkciót jelző betegség. Ez nem azt jelenti, hogy vmi nagy baj van Veletek.
jún. 30. 07:58
Hasznos számodra ez a válasz?
 10/12 anonim ***** válasza:
100%
Én ugyan nem anorexiában szenvedek, de mélyen átérzem sokak helyzetét. Én túlevéssel küzdök, ami nálam olyan mértékű h képes vagyok rosszullétig enni egy stresszes állapot miatt. Nekem emiatt jön elő, úgy érzem nincs hatalmam felette, pedig már felnőtt vagyok. Nekem akkor borult meg az életem amikor a férjem rámerőltette a gyerekvállalást. Imádom a gyerekem de az a stressz ami engem akkor ért, az a sok új felelősség, az h kicsúszott alólam a talaj, elveszett a jogom h eldöntsem én mit szeretnék...nagyon szerelmes voltam, ezért hagytam. Ével óta iszom ennek a levét. El se hinné senki h milyen bajaim vannak. Legyél türelmes a gyerekeddel és mindenképpen vidd el orvoshoz.
jún. 30. 16:41
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2

Kapcsolódó kérdések:




Minden jog fenntartva © 2020, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info@gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!