Hogy reagálnál, ha egyik gyereked megkérne, hogy költs rá annyit, mint a másik gyerekedre?

Kar igy leoltani a kerdezot, en ertem a bajat.

Valszeg o volt az gyerekkent aki megertette, felfogta, elfogadta h a szuloknek nem telik luxusra. A testvere akaratosabb volt, jobban ragta a szulok fulet es megkapta amit szeretett volna. Ez abbol ered, hogy mas tipusok, mas szemelyisegek voltak. En megertem, foleg gyerekkel felnott emberkent, hogy ez frusztralja.

Nem normalis szerintem sem, a tesod a kovetelozesevel mindent megkapott es te meg mivel belatobb voltal, szerenyebb, halk szavubb, semmit. Es nem az sem normalis, ha o kacsalabon forgo palotat kapott, te pedig beerted egy lakassal. Csak azert, mert neki nagyobbak az igenyei.

Irtal a szulok tamogatasarol is, igen ebben a helyzetben az az elvarhato, hogy aki tobbet, jobbat, dragabbat kapott az annyival is jobban tamogassa a szuloket. Plane, ha tenyleg milliokkal kaptal kevesebbet.

Troll vagy nem troll a kérdező, mindegy, én látok benne egy kis logikát. (Bár én sem hiszem, hogy szülő a kérdező, de ezt most tegyük félre.)

Ha maradunk a tengerimalacos - lovas példánál: abban én is egyetértek, hogy a malacos gyerek valszeg ugyanúgy örül a malackáknak, mint a lovas a lónak. A gyerekek általában nem anyagiasak. Azonban ahogy nőnek és egyre többet látnak a világból, szerintem elkerülhetetlen, hogy ne merüljön fel a malacos gyerekben a kérdés, hogy “vajon ha nekem lett volna drága hobbim, azt is ugyanúgy fizették volna a szülők, mint a testvéremét?” És ez teljesen jogos kérdés. Oké, hogy a tengerimalacokra nem életszerű milliókat költeni, de szerintem teljesen érthető, hogy felmerül a gyerekben és furcsállja, hogy amíg neki pár ezres tétel a hobbija, a másiknak meg luxus. Ezzel nem azt mondom, hogy akkor az az igazságos, hogy tengerimalac-villát kell építeni neki, hanem hogy ilyenkor illik kicsit magába néznie a szülőnek, hogy vajon a másik gyerekre is költene-e ennyit adott esetben. (Nyilván ez csak egy példa, helyettesítsétek be az állatokat bármi más tevékenységre)

Bár én már elmúltam 18, így nem igazán tudok “megsértődni”, ha rám kevesebbet költenek, de az viszont kifejezetten megdöbbentett, hogy én pl karácsonyra egy csomag pizsamát kaptam, míg a tinédzser “gamer” öcsém komplett gamer számítógépet, százezres alkatrészekkel. Nyilván hálás vagyok és nyilván nem várok el semmit, hiszen felnőtt vagyok, nagyjából meg tudom venni magamnak azt, amit akarok, de ez egészen kiemelkedő példa volt, mert gyerekkoromban én nem igazán álmodozhattam ilyen drága ajándékról. Persze ezt nem teszem és nem is tehetem szóvá, csak furcsa azért. Nem tudom mi alapján döntik el a szülők, hogy melyik hobbira érdemes százezreket költeni és melyiket lehet “hanyagolni”... Biztos van mögötte valami gondolatmenet, érdemes lenne megkérdezni őket erről.

#36-os vagyok, egy dolog kimaradt: Valaki írta fentebb, hogy a kistesó valószínűleg “erőszakosabb” volt, azért érvényesült jobban, mint a kérdező. Ez teljesen valószínű. Én pl annak idején, ha nem kaphattam meg mondjuk egy szebb plüssállatot vagy ilyesmit, maximum magamban sírtam kicsit és elfogadtam, hogy nem vagyunk ilyen anyagi helyzetben, hogy ezt megengedjük magunknak.

Ellenben az említett öcsike simán kihisztizi a gamer számítógépet és tényleg addig nem hagyja abba a nyavalygást, amíg meg nem kapja végül. Aztán örül mindenki, mert 1) végre csönd van, nincs hiszti meg erőszakos érvelés 2) öcsike is megkapta, amit akart. Csak én gondolkodom azon, hogy én vajon miért nem hisztiztem ennyi idősen, ha csak ennyi kellett volna? Mert láthatóan akkor mégis megengedheti magának ezeket a luxuscikkeket a család.... érdekes dolgok ezek.

Kedves Kérdező!

Érdekesek az okfejtések, amik eddig itt elhangzottak. És nagyon is tanulságosak.

Az én meglátásom, hogy bár valóban... kèt, vagy akár három testvér is egyforma testi felèpítéssel és ugyanazon habitussal nem szokott rendelkezni... nevelkedésük, neveltetésük során sem. Ami viszont széles körben elterjedt tévhit, hogy ezen "akaratosságra", vagy èpp a "beletörődésre" jellemző vonásokat egy gyermek beörökölte volna. Csak a szülők azok, akik szívesebben veszik tudomásul az "öröklődési elméletet, mint azt, hogy belátnák: bizony nem ugyanúgy bántak az egyik gyermekkel, mint a másikkal. Kivèteleztek. Vagy mondhatni úgy: kettős mércét alkalmaztak a neveltetésük során. De hogy miért is?

Mert teli vannak elvárásokkal. És ha az egyik nem úgy teljesít, akkor azt bajnak tekintik. És nekiállnak kompenzálni. Vagy épp az történik, amit már korábban előttem meg is írtak: Megadják az erőszakosabbnak, amit kikövetel, s akkor végre csend lesz és nyugalom. Ám ezek egyike sem túl jó megoldás.

Azt nem látják be sokan szülők, hogy az öröklődési elmèletre ugyan lehet hivatkozni, de az egész arra megy ki, hogy saját felelősségének terhétől megszabaduljon. Ugyanis, ha a (kis)gyerek beörökölte az erőszakosságát... akkor ugye hát nincs mit tennem(!), legfeljebb megpróbálhatom tűzoltani. És veszek neki drágább cuccokat, csak hogy lecsillapítsam a kedélyeket, a feszültséget. Ugyanakkor épp ezzel szítja a szülő a testvérek közti ellentétet, értetlenséget. És teszi mindenzt a szülő úgy, hogy fogalma sincs róla. Egyszerűen nem látja be saját viselkedésének következetlenségeit. Mert az egyik gyerekkel nem úgy bánik, mint a másikkal. Kettős mércét alkalmaz. Amiben persze szerepet kap, hogy amit 5 éve még nem tudott megvenni a nagyobbiknak, azt most már megtudja venni, de csak a kisebbiknek.

Szóval ez ment... és megy rengeteg családban. Hogy alapvetően a szülők azok, akik mintát mutatnak a gyermekeinek. És nagyrészt rajtuk múlik, ha a két testvér nem hasonlóképpen gondolkodik ugyanazon családon belül is. Csak szülőként sokkal megnyugtatóbb az öröklődésre fogni a gyermek "másságát", mint azon elgondolkodni, hogy vajon én, mint szülő... hol kapattam el az egyik gyermekem, miközben a másikkal fele annyit sem törődtem.

De, hogy miért?

Mert mint szülő... már èn sem kaptam egyenlő bánásmódot őseimtől, mikor magam is csak jól/rosszul nevelt gyermek voltam.

Az ERŐ legyen Veletek!