15 éves lányom régóta durva és lekezelő velem, mit tegyek?

Másfél-két éve kezdődtek ezek a problémák, a 15 éves lányom nagyon sokat megenged magának mind szóban, mind viselkedésben. Gúnyolódik, sérteget hol viccet csinálva belőlem, hol dühösen ordítva szitkozódik (pl. ha nem akar elvegezni egy rábízott feladatot) A kutyánkkal is ordibál, pedig szegény eb nem csinál semmi rosszat és öreg is, egyetlen vétke, hogy bemegy a szobájába. Nem régiben eltörött a bordám egy megcsúszásos baleset során, de az se hatotta meg. Akkor volt egy minimálisan megszeppenve, amikor elvitt a mentő és kiderült, hogy a kórházban kell maradnom. Mire haza jöttem onnan 4 nap után, minden a régiben folytatódott.. dühös amiért segítenie kell nekem, kiabált, ha megkértem, hozza be a fájdalomcsillapítómat (mert moccani se bírtam a fájdalmtól), dühöng, ha porszívóznia kell helyettem, és mindem másért is. És ezerszer el kell neki mondani, mire hajlandó megmozdulni, tudom, ez amolyan tini dolog, de az ordibálásai szerintem nem azok és az sem, hogy semmi szolidalitás nem szorult belé! Ezutóbbi nem most derült ki, hanem évekkel ezelőtt, de most a bordatörésemnél bebizonyosodott, hogy se együtt érzés,sem segítőszándék, vagy sajnálat az anyja, a családja felé, nincs meg benne. Neki bezzeg minden kell és azonnal, mert ha nem, akkor elkezd szídni hogy milyen balszerencséje van velem (egyedül nevelem őt rég óta) és hogy nálunk semmi nem normálisan működik. Szerinte minden az anya dolga, legyen az mosogatás, egy szendvics elkészítése, vagy a szobája kiporszívózása. Fel van háborodva, ha meg kell mozdulnia és közben szíd, átkoz engem! Ha nincs semmi rábízott feladat, akkor is gyakran betalál, kötöszködik szerinte vicces és addig hergel, amíg össze nem veszünk. Próbaltam mindenhogy.. szépen elmagyarázva, hogy nem beszélünk így édesanyánkkal, volt hogy kikértem magamnak, volt hogy viccesen álltam hozzá, viccesen vissza-vissza szurkáltam, volt h nem vettem tudomást róla, de nem javult a helyzet, nem hagyja abba. Most már sokszor inkább elszakad a cérna és én is kiabálok vele, sőt van hogy sírva is fakadok. (szintén nem hatja meg, olyankor elvonul a szobájába, kimutatva, hogy megvan a vélemenye) Pdáig fajult a dolog, hogy egyszerűen nem bírom elviselni a stílusát, a hangját! Inkább megcsinálok én mindent törött bordákkal is, és elmegyek sétálni a kutyával egy órát, csak hogy ne kelljen itthon lennem, őt hallgatnom, mert belefárdam az állandó harcba, veszekvésbe, a kiabálásaiba, az ellenállásaiba, a szemtelenségébe. Mindezekhez már nincs erőm, viszont akkor se normális, hogy én csinálok mindent, ő meg semmit és ezt teljesen teljesen normálisnak véli. Hozzáteszem hogy nem így lett nevelve, hanem önállóságra és egyben szeretetre, törődésre, ami úgy 11 éves koráig működött is, sőt aranyos, okos ragaszkodó kislány volt. Tudom, a tinédzserkor és a hormonok is teszik, de szeintem akkor se normális, hogy így beszéljen velem napi szinten és így viselkedjen. Én anno a szüleimmel nem mertem így beszélni, mégha haragudtam is rájuk. Anyukák más is jár ilyen cipőben? Már a végét járom idegileg. Mit tanácsoltok?