Kisgyerekek mellett mivel vettètek rá magatokat a jogosítvány szerzésére?

Semmivel nem tud senki rávenni a vezetésre. Van jogsim, de nem való nekem, veszélyes vagyok.

(Mielőtt valaki leírja, hogy úgy könnyű, ha apukának vezet. Nem vezet ő se.)

Nekem is van jogsim, de nem vezetek mert nem tudok, egyszerűen félek, nem vagyok magabiztos úgyhogy abban maradtunk hogy megpróbálkozok vele majd mégegyszer, de ha nem megy később sem végleg elengedem.

Próbáld meg, majd kiderül. Előre nem fogod tudni hogy menni fog e vagy sem. Lehet hogy félsz tőle, de majd tök jól fog menni.

1. Miért félsz a vezetéstől?

2. Mennyire forgalmas a város, ahol vezetni fogsz?

3. Van-e már autó?

Kolléganőm viccesen mindig azt mondja, neki csak X város és Y város közé szól a jogosítványa. X városban laknak 3 gyerekkel, ovi, suli is ott van, (kicsi 10 ezres település) Y falu, ahol a munkahely van.

Nem tudom :/

Én még akkor elkezdtem, mikor terhes voltam, majd szülés után folytattam, de vêgül 90 levezetett óra és 3 bukás után feladtam...

Pedig nekem is gond az, hogy nem tudom, hogy megyek vissza dolgozni, 8 órás meló mellett a tömegközlekedés meg ovi kombó már nem fér bele.

De nem tudok, míg tenni, egyszerűen nem ment, bár tudtam, hogy nem igazán nekem való a vezetés, de a franc se gondolta, hogy egyáltalán nem fog sikerülni, miközben olyan emberek vezetnek, hogy na....

És mégsem, nagyon béna voltam, nem tudtam egyszerre többfele figyelni, reagálni a közlekedési helyzetekre ott a forgalomban, állandóan feszült is voltam, utáltam.

Egyszerűen csak bele kell kezdeni és kész. A veszélyérzeted majd alakul. Szerintem az a titka, hogy olyan oktatót kell találni, aki nem arra megy, hogy a zsebét tömje sablonos sz*r órákkal, meg egy csomó plusszal mondvacsinált okokkal, hanem egy kicsit "pszichológus is", szóval ténylegesen tanítson, ne csak ott üljön és okítson. Én nagyon rossz oktatót fogtam ki ilyen szempontból, egy évig nem is mertem egyedül elindulni. Utána még egy évig volt gyomorgörcsöm kb. ha autóba kellett ülnöm. A másik ami segített, hogyha ült mellettem valaki, akkor az ne háborgó "majd én megmondom" típus legyen, aki jobban félti az autót, mint engem, hanem ténylegesen segítő szándékkal, nyugodt hangnemmel mondja, hogy mi a nem jó, mire figyeljek, stb. Apu idegbetegként magyarázott, gyűlöltem mellette vezetni. A párom (már férjem) és anyukám is igazi támogató, birka türelműként jelezte, ha valamit máshogy kellene csinálnom. Ég és föld. Nem mindegy hogy elveszik, vagy építik az önbizalmad a vezetéshez.

És végül... én imádtam vezetni miután magabiztos lettem, de 6 év után baleseteztem egyet. Apró sérülésekkel megúsztam (az autó tk-s lett), de ott a lelkem nagyon megreccsent. Azóta nem kimondottan szeretek vezetni és sokkal jobban érzem újra a veszélyét ennek a műfajnak. Ott megcsúsztam és nem tudtam jól kezelni/menteni a helyzetet, de óriási mákom volt ígyis, hogy a partfalba csapódtam, nem a szembejövő kukásautóba. Végül úgy éreztem ez a félelem nem oké, így nem lehet vezetni. Vettem néhány plusz órát egy igazán jó oktatóval, vezetéstechnikai tanpályára, jégre, rántópadra is mentünk és brutál nagy feladat volt leküzdenem a parát. Az első tanpályás órám után a teljes testem egy nagy görcs volt. Egyetlen egyszer sem tudtam megfogni az autót, mert annyira befeszültem, hogy képtelen voltam figyelni és a végén el is sírtam magam. Ott extrán beütöttek a balesetes élmények és ki kellett valahogy ventilálni, szóval szerintem nekem ott jött az áttörés és a feldolgozás úgy igazán. És nagyon hálás vagyok annak az oktatónak, hogy "kidolgozta" belőlem a félelmet. Tartás maradt, ami kell az egészséges közlekedéshez azt gondolom és továbbra sem szeretek kimondottan vezetni, de félni már nem félek.

Szóval én ezeket az útravalókat tudnám adni. :)