Mennyire normális az ha súlyos betegségen esett át egy gyermek és az anyukája még egy év múlva is rendkívüli módon aggodik miatta, pánikol, félti rettenetesen?

Pszichológushoz is jártam a kisfiammal,mert a sok betegeskedés után nem nagyon tudott visszailleszekedni az oviba,a pszichológus is mondta,hogy ne nézzek semmiféle statisztikát,hogy később még mi lehet a gyerekkel,döntsem el 100 %-ra ,hogy nem lesz gond,de hiába próbálok pozitívan hozzáállni újra és újta jönnek a problémák,látom az immunológus is aggódik érte,nagyon rendes doktornő,alapos és azt mondja nem bíztathat azzal,hogy minden rendben lesz később,ami idáig volt a gyermekkel az sajnos felveti súlyos későbbi betegségek lehetőségét.

Azt mondta a pszichológus,hogy képzeljem el,hogy eljön a legrosszabb,vagyis újra hónapokra nem tud járni és képzeljem el azt,hogy akkor már nem hagyhatom úgy el magam,hanem erős leszek...de én ebbe bele sem akarok gondolni,én nem tudok erős lenni,mert azt hittem,hogy a szívem megszakad,nem lehet leírni azt a fájdalmat amikor a férjemmel estéket sírtunk át egymás kezét szorítva,pedig előtte ő soha sem sírt.

"Te válaszoltál nekem ennyire részletesen és kedvesen?"

DE igen , én voltam :-) .

Veletek mi újság van?

"Igazán együttérzek Veled, mert a lányommal az első 15 hónapban kórházba be "

Teljesen rendbejött aztán ? Azóta is jobban aggódsz érte,mint egy olyan gyerek anyukája akivel mindig minden rendben volt?Nálatok teljes gyógyulásról beszéltek,nem árnyékolja a mindennapokat ,hogy lehetséges kiújjulás,rosszabbodás?