Szerintetek mennyire jellemző az, ahol soha nem kiabálnak a gyerekkel és egyáltalán nem "kapnak ki", nem is rosszalkodnak, nem hisztiznek?

Szerintem nem jellemző.

A gyereknek 2 éves kora után eljön az első dackorszak, ha nem "kezelik" a dolgot a szülők, úgy is maradnak, megszokják, hogy nekik aztán mindent szabad. Ez iskolás korban már elég gáz, ismerek olyat, akinek 9 éves gyereke mindenért földhöz veri magát, és engednek neki.

nem árt néha 1-2 atyai/anyai seggreverés és leszidás, a miheztartás végett.

Én szoktam kiabálni az enyémmel, elég ritkán, de akkor nagy hangerővel. De ehhez tudni kell, hogy mi alapból egy csendes(ebb) család vagyunk, nincs hangos szó, nem vitázunk, és nem vagyunk hangosbeszédűek sem. (a gyerek igen, de ő gyerek, és igy van rendjén) :)

Szóval mikor rákiabálok nagy ritkán (na jó, a kiabálásnál hangosabb szokott lenni) akkor megijed, hogy mi van, és egyből "szófogadó" lesz, és bocsánatot kér, megígéri, hogy jó lesz, csak ne legyek mérges.

De nálunk az nagyon bevált, hogy mikor megint van valami, elég ha megkérdezem tőle, hogy akarod e, hogy megint kiabálva mondjam el, vagy így is megérted? És megérti... :) (én ettől nem érzem magam rossz szülőnek, a gyereket imádjuk, ő is minket, és elmondhatom, hogy jólnevelt is, így 4,5 évesen).

Szerintem is a szülő vérmérsékletétől IS függ meg a gyerekétől is!! Példa rá mi és a barátnőmék. Barátnőmék csendes halk szavúak mindketten a férjével határozott a férje, meg szigorú és következetes a kislánnyal de nem kiabálnak, nem emelik fel a hangjukat viszont egy-másfél éves korától "betörték" a kislányt nem tudok jobb szót mondani rá, büntetés következett ha rosszat csinált vagy ha hisztizni próbált. A kislány maga is erős megfelelési vággyal rendelkezik, csendes nyugodtabb típus de erősen szorongó, a wcre is engedélyt kér hogy kimehessen, (5 éves múlt).

Nem úgy kapott büntetést hogy kiabáltak volna vele vagy fenekére kap egyet hanem a wc sarkába beállították és rácsukták az ajtót. hagyjuk most azt hogy szerintem ez jó dolog e, de a lényeg hogy a "csendes gyilkos" módszer se mindig humánusabb ám mint az aki kiabál.

Nálunk én is vehemensebb vagyok a férjem is néha de én úgy érzem még ha sokszor majd megőrülök is meg meg is bánom ha rákiáltottam a gyerekre hogy legalább hiteles vagyok...én nem tudnék haragudva is csendben mosolyogni és bezárni a wc be mondjuk mert ez nem én lennék és a hitelesség a legfontosabb szerintem mert a gyerek azt is érzi ha hamis vagyok, ha fogamat csikorgatva egy hangos szót nem szólok sose de közben meg majd felrobbanok.

Szerintem fordítva van a folyamat: létezik olyan, hogy a türelmes, szelíd szülő egy tündéri jó természetű gyereket "kap", akit elég egyszer figyelmeztetnie, és azonnal szót fogad, nem hisztis, nyugodt stb. Ilyenkor valóban lehet így élni, és ezek a szülők hajlamosak azt gondolni, hogy a csodás nevelésük miatt olyan a gyerekük amilyen, pedig egyszerűen csak szerencséjük van.

Nekem 2,5 éves a kisfiam, egy hihetetlen eleven, jó fej gyerek, igazi kisfiú, aki azonban folyamatosan feszegeti a határait, ezért aztán vannak konfliktusok, és nem tagadom, olykor a kezem is eljár. Ellenben a barátnőm kislánya olyan, hogy elég egyszer mondani neki valamit, és azonnal csinálja! Múltkor az anyja valamiért megszidta, nem is durván, erre a kicsi lány sírva fakadt, és fogadkozott, hogy soha többet nem lesz rossz... Én csak lestem, ha én kezdek hegyi beszédbe a kisfiamnak, kinevet.

Itt igazából az a kulcs, hogy meg kell találni a gyerek természetéhez leginkább passzoló nevelési stílust. Van olyan, aki a szép szóból ért, és komolyan sérül, ha durvább módszerekhez folyamodnak nála. Másnál határozottabban kell fellépni, mert a szelídebb figyelmeztetés lepattan róla. Ezért nem érdemes szerintem elvekhez ragaszkodni, meg mindenkire alkalmazható szabályokat megfogalmazni.