Művészetterápia. Vinnétek megint a gyereket?

Elsős a kislányom, és sajnos most derült ki, hogy diszlexiás. Nagyon várta az iskolát, de iszonyú kudarcélmény ez neki. Beszéltünk logopédussal, fejlesztő pedagógussal, és bizonyos könyvek mellett művészetterápiát javasoltak neki. Gondoltam nem árthat, hátha az önbizalmát felerősíti.

Úgy kezdte a nő, hogy én is legyek ott, és rajzoljak. Nem nagy kedvem volt hozzá, hogy emberkéket rajzoljak fával, de hát legyen. A gyerekem nagyon lelkes volt, neki tetszett. De a vége az lett, hogy a nő kielemezte mindkettőnk rajzát, és kijelentette, hogy a gyerekkel semmit nem foglalkozunk, és nem szeretjük eléggé, és úgy gondolja, hogy a testvérét jobban szeretjük, és azért ilyen önbizalomhiányos.

Kicsit kiakadtam most, mert amióta a gyerekeim megszülettek mindenkitől azt hallom, hogy sz...ranya vagyok. A kisebbik gyerekem oxigénhiánnyal született, és valóban nagyon sokat foglalkozunk vele, és sajnálom is, tudom, hogy a lányom kicsit megsínyli. De vele is szoktunk játszani, közös programokat csinálunk csak kettesben, és most is a diszlexia miatt sokat gyakorolok vele naponta. Fogalmam sincs már, hogy még mit tehetnék, és nem egészen erre számítottam, hogy még itt is én legyek a bűnbak.

Viszont neki nagyon tetszett, nem tudom, én szívem szerint soha többet nem mennék oda. A férjem is azt mondta, hogy hagyjam a fenébe, a gyereknek nem erre van szüksége, hogy még ott is mondogassa ez a nő, hogy szegény gyerek el van hanyagolva. Egyébként sem vagyok róla meggyőződve, hogy az helyes, hogy egy ilyen rajz alapján elemezze valaki a családunk életét, nem tűnt nekem nagyon hitelesnek ez a dolog.