A 2 éves lányom állandóan rajtam lóg. Mit tegyek? Nem hajlandó egyedül játszani. Hiába kínálok fel Neki több játékot, sírva mondja, hogy nem kell.

Pont nemrég olvastam, valahol ez a korszak, ahol ismét anyásabbak, ill közelítve a 3. életévhez, csak ekkor már nem attól tartanak hogy anyát elveszítik, ha kimegy, hanem hogy a szeretetét veszítik el és minden eszközzel anya figyelmébe szeretnének kerülni. Ebben a korban alakul ki az igazi felnőttféle szeretet is bennük, kezdenek empátiát érezni.

Nem írtad bölcsis e, az pláne rátenne most.

Talán ötlet, bíztasd, hogy rajzoljon/építsen valamit neked, míg pl mosogatsz és utána ne feledd dícsérni, vagy pl kitenni a falra

Két dolog jutott eszembe:

Az egyik, amit fentebb említettek már, hogy szimplán anyásabb lett, vagy csak szüksége van a társaságra, amit akár a közösség megoldhat (valami klub v játszóház)

A másik, amit mar nagyon sok helyen hallottam és olvastam, hogy sok gyerek azert ilyen, mert úgymond nem tanult meg játszani. Azert igénylik sokszor a szülő jelenlétét, mert szeretnék ellesni, ő hogyan használ valamit, mit épít a legóból, hogyan öltöztet fel egy barbie babát, stb. Magyarán nem találja fel magát. Ez nem a szülő hibája, csupán vannak önállóbb és kevésbé önálló gyerekek ilyen szempontból is. Esetleg elkezdhetsz vele játszani, majd hagyd ott kicsit, valami feladattal. Pl anya most felrakja az ebédet, addig rajzolj házikót. Talán ha megmondod, mit csináljon, akkor nem lesz olyan elveszett.

Ami még szerintem fontos, hogy ne legyen előtte százezer játék, mert nem tudja, hova nyúljon, és azert is tanácstalan tud lenni. Ezt a sajátomon látom. Ha szét van dobálva a szobában minden szirszr, akkor csak jön-megy, és nem tudja, hova kapjon. Ilyenkor inkabb elpakolunk együtt, aztán kiválasztunk egyvalamit, amivel utana tok jol elvan.

Ezek persze csak tippek, sok dolog lehet a háttérben, de talán ami minden esetben megoldást jelenthet, hogy adj neki a korának megfelelően feladatokat, amibe talán képes annyira belemerülni, hogy egy idő után ott is marad vele :)

Vannak állatfajok, amik csak lerakják a petéiket, aztán nem foglalkoznak az utódaikkal. De még az állatok közt is vannak olyanok, amelyeknél az útódott gondozzák-nevelik.

Embernél még inkább!

Mint ahogy a felnőtt gyermek is gondozza idős szüleit. Jobb esetben. De ha ezt még sem teszi, lehet, hogy oka van...

Két évesen az egyedül játszás csak kis részben gyerekfüggő, a többség igényli a szülő társaságát ilyenkor. Legalább 4 éves korig a legtöbb gyermek folyton igényli a szülője társaságát, ezért a legtöbb 4 év alattinak NEM javaslok nevelési intézményt (ovit, bölcsit). Más kérdés, h az ostoba törvényhozók nem törődnek a szakemberek véleményével eléggé, így a gyermekpszichológiával se nagyon, ezért vezették be sajnos a 3 éves kortól való óvodába járási kötelezettséget.

Mondom még egyszer: a négy év alattiaknak a TÖBBSÉGéről beszélek.

(A kisebb része elvan 2 évesen bölcsiben, 3 évesen oviban.)

Az egyedül játszás két évesen is ritkább, egyéntől függően. Tehát kevéssé gyerekfüggő, mert tehát a 2 évesek többsége szinte mindent a szülővel, általában az anyjával, vagy pedig az anyjával és apjával szeret csinálni. Természetes életkori sajátossága a többségnek.

Tehát nem válik anyássá a legtöbbje, hanem eleve anyás, (és/vagy apás).

A szülő jelenléte nem csak azért fontos, mert ösztönösen tanul a felnőttől, elles dolgokat ,hanem még inkább az érzelmi biztonsága okán, és megint csak főleg 4 év alattiakra, azok többségére értem.

A 4., 5. évben is fontos a szülő a gyermekeknek, az anya mindenképp, de már kezd önállóbb lenni, könnyebben le tudja magát foglalni egyedül is és ön nyugtatásra is képes többnyire és általában (elég jó hatásfokkal).