Ti hogy éltétek meg az ovi kezdést? (nem a gyerkőcre gondolok most)

Én is így éreztem, pedig az én fiam egy égedelem :)

Ő a legszebb, legcsodálatosabb dolog az életemben. Az a 3 év volt a legjobb és legnehezebb egyben. Száz évig elek sem leszek soha olyan boldog mint akkor.

Már lassan 3 éve h újra dolgozom, de olyan jó érzéssel gondolok vissza és izgalommal várom az újabb 3 évet majd egyszer a kistesóval.

Nehéz volt, de nagyon sokat lehet ártani a kicsinek, ha ennyire rossz dolognak fogod fel az ovit.

Mondjuk én sose vittem volna olyan oviba, ahol nincs beszoktatás. Nem arra tanítom a gyereket, hogy vadidegenekben bármikor megbízzon. Én családi napköziben kezdtem, ismerősöm volt a vezetője, én ott úgy szoktattam be, ahogy akartam. Heti 1-szer vittem, második alkalommal már másik szobában olvasgattam, ő néha megnézett, aztán jobban érdekelte a többi gyerek, az "óvónéni", a játékok. Kb. 4-5 ilyen alkalom volt, de elosztva néhány hónapra. Legközelebb már egész napra ott maradt, soha nem volt semmiféle trauma, soha nem élte át azt, hogy anya otthagyta sírva. Később, amikor munkába álltam és rendszeresen vittem, akkor volt néha reggel egy kis sírdogálás, főleg ha épp beszokós sírós pici volt. De olyankor bementem vele a csoportszobába és addig ott voltam, amíg el nem kezdett játszani. Ez sosem volt több 5 percnél. Akkor elköszöntem és soha nem hagytam ott sírva. És elköszönés nélkül nem szabad lelépni, mert akkor mindig rettegni fog. Az ovi nehezebb dió volt, pedig akkor már fél éve dolgoztam.

Ott merev beszoktatási szabályok voltak. (De legalább voltak. Érdeklődtem a helyi Waldorf oviban is, ott se volt beszoktatás, mondom, ez akkor mitől Waldorf?) Szóval volt beszoktatás, két délelőtt bent lehettünk a csoportszobában. Délutánra haza kellett vinni mindenkit. Harmadnap már nem mehettünk be, de csak rövid ideig voltak bezárva, hamar mehettünk értük. A kertben is együtt lehettünk velük. Aztán pénteken már kb. csak negyed órát voltunk együtt. De délutánra csak a 3. héttől maradhattak ott. Ez már egyáltalán nem a gyerekek különböző igényeihez igazított beszoktatás volt. Volt is sok sírás. Nálunk amúgy az elején nem volt semmi trauma, megszokta, hogy nap közben anya dolgozik, az óvónőkkel kétszer talákozott és ez elég volt, ő volt az egyetlen szinte, aki sírás nélkül, diadalmenetben járt 2 hétig az oviba. Aztán pont akkor elmentünk a családi napközije mellett és akkor fogta fel, hogy vége. Akkor zokogni kezdett, hogy ő többé nem akar a nagy óvodába menni, hanem a kicsibe. Borzasztó volt. Onnan kezdve szinte minden reggel sírva hagytam ott. Pedig megfogadtam, hogy soha...És nem is kellett volna, ha bemehetek a csoportszobába, ott is elég lett volna reggelente az az 5 perc, amit az ölemben tölt, aztán magától vált volna le. De nem hagyták nyitva és nem engedtek be szülőt, mondván, hogy kiszöknének. Nem tudtam mit tenni, nyilván más egy 25 fős csoportnál ez, mint ahol csak 5-re kell figyelni. Sokkal később, amikor már általában egy gyerek se sírt reggelente, csak az enyém, akkor megemlítettem az óvónőknek, hogy a családi napköziben az volt a jó, hogy nyitva volt a csoportszoba ajtaja és bevonzotta őt a játék, a többi gyerek. Ezután gyakran nyitva volt reggelente az oviban az ajtó és tényleg könnyebben ment be. Eltelt 2 év, de a mai napig gyakran csak úgy tudom odaadni reggel, hogy kézből kézbe és az óvónéni dajkálja még kicsit. Nagyon szereti őket és ők is őt. És amúgy imádja az ovit, nagyon jót tett neki a sok új élmény. Én is éreztem már 3 éves kora körül, hogy kevés vagyok neki. Az óvónőink nagyon jól kezelik ezt a gyerekek közti konfliktusokat, amiről te is írtál. Én is sokat vívódtam, mert az én gyerekem sose vette el mástól a játékot, tőle gyakran, füstölt az agyam, hogy a szülője nem szólt rá, de én hogyan szóljak rá a más gyerekére. Nagyon hülyén reagáltam le dolgokat. Nem tettem semmit, csak füstölögtem, ettől persze a kislányom tényleg védtelennek érezhette magát és zárkózottá vált. Vagy éppen agresszíven kikaptam a gyerek kezéből a játékot és visszaadtam a gyerekemnek. Egyik se jó. Ez nem szocializálás, hanem antiszocializálás. Ameddig a másik gyerekéhez az a hozzáállásod, hogy ellenség, addig a gyereked félni fog a gyerekektől, és ahogy leírtad, nem szeret velük játszani. A helyes az, hogy megvéded a gyerekedet, de nem úgy, mint egy fúria. Ha a szülő nem lép, akkor lépsz te. És szépen megneveled a másik kicsit is. Szeretettel! Nem ellenség! Kisgyerek. Megmondod neki, mintha a sajátodnak magyaráznád, hogy nem vesszük el a másiktól a játékot, hanem elkérjük. Ha odaadja, játszhat vele, de ha nem, akkor várnia kell. De a közös játék közös,a saját gyereknek is oda kell adnia egy idő után, ha szépen kérik tőle. De joga van ahhoz, hogy ha ő látta meg előbb, akkor játszhasson vele és nem kell azonnal odaadni azért mert kérik. Ezzel a módszerrel nem alázol meg senkit. Nem vetítesz ellenségképet a gyerekednek a másik kisgyerekről, de megvéded közben. Biztonságban fogja magát érezni. Tudja, hogy megvéded, ha szüksége lesz rá és közben megtanítod kiállni magáért, de közösségben élni is. A mi óvónőink azt se tűrik, hogy ütögessék egymást a gyerekek. Olyankor szembesítik egymással a két gyereket, elmondják miért nem szabad ilyet csinálni és bocsánatot kell kérnie a vétkesnek. De! meg is kell bocsátani. Átöleli egymást a két gyerek és nincs semmi baj.

Tehát nem kell eltűrnöd, hogy fellökjék, elvegyék, stb...De nem szabad ellenségként helyretenni az illető gyereket, mert a saját gyerekednek ártasz vele a legtöbbet. Ha jó óvónői lesznek, akkor ők tudják korrigálni ezeket a dolgokat, de nem tudnak minden percben 25 felé figyelni. Itt a nyár, most kezd el megtanítani arra, hogy a másik gyerek nem ellenség, mert az oviban nagyon nehéz lesz neki különben.