Miért nem lehet az ilyen kisgyerekeket elcsitítani?

Valószínűleg nem kapott igazi bünetést. Nincs következmény, nincs eredmény.

Ez így nagyon könnyűnek tűnik, amíg nincs gyereke az embernek és a tévéből tájékozódik.

ma 20:49 Nekem van gyerekem,és mindig figyeltem arra,hogy ha ne adj isten hisztiznének akkor vagy elmegyek onnan,vagy megpróbálom lecsitítani őket.Igenis engem is idegesít hogy fizetek egy kisebb összeget egyes előadásokra,eseményekre,és nem tudom élvezni,mert egy gyerek torka szakadtából hisztizik.A szülő ha nem bír vele,akkor vigye haza,vagy tegyen meg mindent azért hogy abba hagyja a sírást..Miért kell másoknak elviselni napjában többször is a hisztiket???

Lehet kezelni a dackorszakot,a hisztit..

A legtöbb szülő nem kezeli a helyzetet,nincs tekintettel másokra,egyszerűen magasról sza**ik a gyerekére.Nem neveli,csak megszülte valami oknál fogva és kész---Sokszor azért bömbölnek mert így akarják az anyuka vagy apuka figyelmét felhívni rájuk--

Szia!

előre is elnézést kérek a terjedelemért, valszeg hosszú leszek...

Végigolvasgattam a kommenteket, nagyon tanulságos volt. Én alapvetően türelmes ember vagyok, és meglehetősen sok - értem ez alatt, hogy az átlagtól messzemenően több - tapasztalatom van kisgyerekekkel, újszülöttkortól egészen általános iskoláskor végéig. Gyakorlatilag kora kamaszkoromtól mindig voltak körülöttem gyerekek, és később ez lett a hivatásom, többféle iskolát is végeztem , dolgoztam rengeteg helyen, sokfélét, és mindig gyerekekkel. Nekem ugyan csak kettő saját van, de az unokahúgomat is én neveltem fel, szóval talán mondhatom, hogy 3 saját. No meg sok-sok kicsi, akiket hónapokon-éveken át napi szinten neveltem, vagy gondoztam/tanítottam. Az egész életem róluk szól, de komolyan. És higgyétek el, vannak nehezebb esetek, úgy értem nehéz természetű gyerekek, akiket SOKKAL nehezebb ugyanazon normák szerint megpróbálni nevelni, mint a legtöbbjüket. És olyan is van, hogy a gyerek számára a "nem figyelek erre a viselkedésre, ezzel nem fogsz elérni semmit" visszajelzés szükséges. Mert ő ezáltal érti meg hogy ez nem helyes/nem használható, és ezáltal fogja elhagyni ezt a borzalmas hisztisséget. Tudom, hogy kívülállók számára nagyon idegesítő lehet - általában a szülőknek a legkínosabb. De egyes gyerekeknél ezen a fázison át kell esni, nincs más megoldás. Ez is lehet a tudatos nevelés része.

Én úgy gondolom, akármennyire is nehéz adott körülmények között toleránsnak lenni, azért nem árt belegondolni, mi állhat az adott szituáció mögött, és nem egyből ítélkezni. Az én kisfiam nagyon nehéz eset (oxigénhiánnyal született, ez többféle problémát is okozott nála, amit kívülállók nyilván nem tudnak), 20x annyira akaratos mint a nővére, 20x nehezebb kizökkenteni/megnyugtatni/elterelni. Mindehhez társul egy borzasztó erős hang (túl feszes garat és torok, szintén az oxigénhiány miatt) és egy nagy-izmos termet. Mit lát az utca embere? Hogy egy nagy gyerek (kétszer annyi idősnek látszik a termete miatt) fenemód hangosan követelőzik, netán hisztizik. ÉS fokozza a hangerőt üvöltésig ,lefekszik a járdára stb. Az egy dolog, hogy felveszem és egy szó nélkül elviszem (kivonom a szituációból, eltávolítom a hiszti kiváltó okától, érdemi reakciót nem ér el és sikertelen lesz a hiszti-zsarolós kísérlete), hisz egyrészt úgyse hall a saját hangjától engem az adott pillanatban, másrészt ennyire mérgesen úgyse jutna el a tudatáig semmilyen észérv stb ( 2 éves amúgy). De rendszeresen megkapom az utca emberétől, hogy mennyire alkalmatlan anya vagyok, és a gyerekem meg egy ... mindenféle jelzőt kaptam már rá. Nagyon rosszul esik, de néhány kivételtől eltekintve nem reagáltam még le. Mindazonáltal más eszköz nincs az ilyen dührohamokkal szemben, mint kivonni őt és megvárni míg lecsillapodik. hozzáteszem, tanultam és tapasztaltam is már ezt más gyerekeknél is. Ők ilyenek, és bizony az ő esetükben ez a legtöbb és a leghelyesebb, amit tenni lehet. Amikor az első ilyennel szembesültem anno még gyakorlaton, azt gondoltam, csak az enyém ne legyen ilyen hisztizsák... a kisebbik az lett. De legalább nem sérült sem szellemileg, sem fizikailag, ami kész csoda az ő születési előzményeit tekintve. De ez nincs a homlokára írva, de ha oda lenne, se hiszem, hogy sokakat érdekelne, mert az emberek többségének egyből minden vagy fekete, vagy fehér ,vagy jó egy gyerek, vagy rossz, vagy jó egy szülő, vagy rossz...

Szóval csak azt akartam kihozni, hogy persze, vannak szituk, amikor egyértelmű, hogy a szülő nemtörődöm, vagy esetleg valóban alkalmatlan módon kezeli a gyereket. De van olyan is, hogy nem erről van szó, mégha első látásra nem is tűnik fel.

Könyörgöm, felnőtt emberek vagyunk, ennyire minimális a toleranciaszintünk? Ennyire nincs empátia az emberekben? Ennyire könnyű ítélkezni, még ha elhamarkodott is?

Ez nagyon elszomorító, nem gondoljátok?

A lányom 3.5 éves, és két kezemen meg tudom számolni, hány nagy hisztije volt (és soha nem vágta földhöz magát például, vagy nem lilult el indulatában), a fiamnak kb kétnaponta van egy ilyen kirohanása. A lányom megértette és elfogadta az észérveket, a "majd"-ot, a fiam nem. Mások, és másképp kell kezelnem őket.

Messze nem tartom magam tökéletes anyának, és az, hogy a saját fiam ilyen, nagy próbatétel nekem. Valószínűleg bele is törne a bicskám a kikupálásába, ha nem lenne meg az előzetes tudásom és tapasztalatom. Én úgy hiszem, alkalmas vagyok rá, hogy ne egy következő kis Nérót neveljek belőle, hanem egy boldog és kiegyensúlyozott embert, aki megállja a helyét a társadalomban. De nagyon nehéz, és borzasztó folyton ilyen visszajelzésekkel találkozni, amiket itt leírva is láttam, meg ugye sajnos megtapasztaltam nem egyszer-nem kétszer. Könnyebb lenne ráhagyni és megúszni a hisztit, de nyilván mindannyian egyetértünk abban, hogy ez nem vezet jóra. És vannak helyzetek, amikor nem lehet megelőzni, nem lehet már kikerülni, olyankor csak menteni lehet a helyzetet. Én is le tudnám csitítani hogy "persze, megkapod a nyalókát ,csak hallgass!" De nem kaphatja meg, és nem is fogja, még ha zeng is tőle a lakótelep. Sajnálom, ha ez másoknak kellemetlen, de akkor sem. Mert az én felelősségem, hogy milyen ember válik belőle!

Remélem sikerült elgondolkodtatnom néhányotokat, akik olyan nagy hévvel támadjátok és szóljátok le az anyukákat.... És csakis jószándékból kívánom, mindenféle ironikus felhangtól mentesen, hogy ne ilyen habitusú gyereketek szülessen. Bár talán ha a saját bőrötökön tapasztalnátok meg, akkor könnyebb lenne a másik sírását is elviselni.... nem tudom. De inkább könnyű babákat és nyugis gyerekeket kívánok mindannyitoknak, nem ilyen miniterrorista méregzsákot, mint az enyém. Akiről egyébként a bölcsis gondozónénik úgy nyilatkoztak karácsonykor az üzenőfüzetben, hogy " több odafigyelés szükséges őrá egyedül, mint a csoport többi tagjára összesen, de szeretnivalóbb, mint a csoport többi tagja összesen".

Az utolsóval maximálisan egyetértek! Nem is fűznék hozzá, csak egy sztorit. A múltkor úgy egy órát ültem a háziorvosomnál, ahova egy 30-as nő érkezett a 7-8 éves lányával. Folyamatosan ordított, búzott, lálázott, csapkodta a wc ajtót, csinált mindent. Az anyja próbálta megnyugtatni, lefoglalni, de nagyon kedvesen, nyugodtan szólt hozzá, nekem alapból gyanús volt, hogy itt vagy nem stimmel valami, vagy anyukánál van valami gond, mert a környezetemben más szülők, azért nem ilyen mérhetetlen nyugalommal reagálnának.

Egy idős néni úgy 10 perc után megunta és kiselőadást tartott a gyereknevelésről. A kislányt kétszer leszólta, hogy fogja már be a száját, majd az anyját is, hogy nem igaz, hogy nem tud erélyesebben rászólni, hogy elhallgasson. Igen, idegesítő volt, de ilyenkor igyekszem kizárni a zajokat és kész... Ez a néni nem bírta ki. Az anya kicsit elkeseredve közölte, hogy a kislány autista. A néni valószínűleg nem fogta fel, újabb 10 perc után megint rászólt a gyerekre, majd az anyára, mire az anya nyomatékosította, hogy a kislánya BETEG és nem olyan nevelést igényel, mint egy átlagos korabeli kisgyerek. Komolyan már én éreztem kellemetlenül magamat a néni helyében, hogy ilyen helyzetbe hoznak egy édesanyát.

Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy én még ugyan nem vagyok anya, de mielőtt ítél az ember, tényleg nem árt gondolkodni, vagy utána járni a dolgoknak, mert akiket itt elkönyvelnek borzalmas anyaként, lehet hogy megtört, küszködő lelkek, akik beteg, vagy iszonyatosan nehéz természetű gyereket próbálnak az élet normális medrében terelgetni.

Unokaöcsém is képes volt hasra vágni magát egy áruház közepén, ha egy csokira nemet mondtak neki, míg én mondjuk unokahúgom sosem csinált ilyet. Általában ha hozzászólt valaki és megakarta győzni, hogy miért nincs csoki, vagy miért ne sírjon, akkor meg sem hallgatta, csak még hangosabban üvöltött. Ha kapott egy jelzés értékű taslit, akkor szintén, ha közölték vele, hogy otthon bünti lesz emiatt, akkor is koksz hangerőre váltott. 3-4 éves korában volt ilyen, aztán ezt kinőtte és normális értékrenddel bíró fiatal srác lett belőle...