Aspergeres gyerekek szülei vagy akár érintettek! Mennyire igaz, hogy az enyhe autistákról (asperger) elmondható, hogy legtöbbjüknek vannak/lesznek barátaik, párkapcsolatuk, saját családjuk?

Én magam aspergeres vagyok,kicsit nehéz velem, de megtaláltam a türelmes párom.Nehezebb volt felnőni de nem voltam kiközösítve mert elfogadták...illetve inkább békén hagytak...

Vannak barátaim is. Idegenekkel nehéz szóba állnom talán ez a rossz

Óvodás koromban diagnosztizáltak.Akkor emlékszem sok helyre kellett mennem a szüleimmel,mindenfelé vizsgálatokra,fejlesztésekre..sokáig jártam pszichológushoz,pszichiáterhez.

Mikor nagyobb lettem,saját magam szerettem volna abbahagyni.Sokat segít,hogy elfogadnak és vannak körülöttem.

Páromnak is nagyon nehéz volt,se idővel megtanultuk egymást kezelni.

31 éves nő vagyok, enyhén érintett (magasan funkcionáló) autista.

Jó tanuló voltam, lediplomáztam, jó munkahelyem lett, férjhez mentem és most itthon vagyok a kisbabánkkal. :)

Persze nem volt könnyű, néha nagyon nehéz volt, és felnőttkoromra tudtam csak igazán elfogadni magamat és akkor tudtam boldog lenni. De nekem ebben közrejátszott, hogy csak felnőttként kaptam diagnózist, az én gyerekkoromban még csak a súlyosabb eseteket diagnosztizálták, és főleg csak fiúkat. Akkoriban fel sem merült, hogy autista lennék, pedig vittek vizsgálatokra és elég erős tüneteim voltak (szelektív mutizmus, "repkedés", extrém válogatósság (kb. 5 féle kaját ettem csak meg gyerekkoromban), bizonyos anyagoktól való undor, nem tudtam hogy kell barátkozni, folyton szorongtam, 4 évesen folyékonyan olvastam de másban ügyetlen voltam, szinte megszállottság egy-egy hobbi iránt, stb...).

Én kiközösítve nem voltam, sőt a legtöbb osztálytársammal jóban voltam, csak éppen barátaim nem voltak. Én megpróbáltam megfelelni a többieknek, mindenkivel kedves voltam, segítőkész, konfliktuskerülő. Ezt sajnos többen ki is használták, de akkoriban a túlélésre játszottam, hogy ne közösítsenek ki, ez sikerült. Sok furcsaságomat eltitkoltam és csak otthon mertem felvállalni önmagam.

Egyetem alatt lett látványosabb jobb a helyzet, ott szereztem igazi barátokat, ott ismertem meg a férjem, onnantól meg minden sokkal jobb lett, mert a kapcsolataim önbizalmat adtak, így könnyebb lett minden.

Az is sokat segített, amikor megkaptam a diagnózist és kiderült, miért voltam egész életemben olyan furcsa kívülálló. Innentől több figyelmet fordítottam az önismeretre, tudatosan dolgoztam a gyengeségeimen és igyekeztem kihasználni az erősségeimet.

A te gyermeked olyan szempontból előnyben van, hogy már gyerekként kiderült nála az autizmus, így lehet fejleszteni, sokat tudnak neki segíteni a megfelelő szakemberek.

Én semmi ilyesmi segítséget nem kaptam, mégis van férjem, gyermekem, boldog kapcsolatban élek és van néhány igazi barátom. A családommal is jó a viszonyom, ők egyébként mindig mellettem álltak.

Szóval a válaszom egyértelmű IGEN - az autisták is élhetnek teljes életet családdal, gyerekkel, barátokkal.

Csak meg kell találni a megfelelő embereket. :) Nekem a férjem előtt senkim nem volt, és a mai napig nem értem, miért szeretett belém (ő egy extrovertált, beszédes, barátságos, talpraesett ember, én pont az ellentéte :D ), de már 10 éve együtt vagyunk boldogságban. :)

Kívánom, hogy a gyermekednek is hasonlóan sikeresen alakuljon az élete. Ha bármi kérdésed van, vagy csak beszélgetni szeretnél, írj nyugodtan. :)

Nincs papírom róla, csak az unokaöcsém diagnosztizálása során merült fel. A családi anamnézisnél kérdezték nővéremet és mesélt rólam a pszichológusnak (repetatív mozgások, "magának való" viselkedés, szenzorosság...). Legközelebb elmentem én is, valószínűleg enyhén érintett voltam/vagyok.

Szociális fóbiám volt, nehezen teremtettem kapcsolatot, barátaim mégis voltak. Kevesen, de voltak. (Általában azok, akikkel tanulmányi versenyekre jártam).

Diplomám van, 2 gyerekem, férjem. Barátaim nem igazán, de a férjem a legjobb barátom is.

Egyébként a lányomnál is felmerült, de szerintem "nem akkora csodabogár", hogy papír kelljen, fejlesztést anélkül is kap és nekem (ugye) nem fura.

(4-es válaszoló vagyok)

Simán lehet, hogy te is érintett vagy, főleg hogy az autizmus/Asperger egy erősen öröklődő dolog, sok családban halmozódik, csak persze sokan nem is tudják, hogy érintettek. Nagyon sokan vannak, akik akkor jönnek rá, hogy érintettek lehetnek, amikor a saját gyermeküket kezdik vizsgálni. Csak a mi generációnknál még sokkal kisebb hangsúlyt kapott az autizmus vizsgálata, főleg az enyhe esetekben. Manapság sokat hallani, hogy egyre több autista van - pedig régen is sok volt, csak akkor még nem diagnosztizálták őket.

A tünetek is hatalmas skálán mozognak, rám sem igaz egy csomó tipikus tünet. Nálam a szorongás az, ami leginkább meghatározó, ez sok területen akadályozott az életemben, jó lett volna gyerekkoromban segítséget kapni.

Mióta kiderült, hogy én is érintett vagyok, persze elgondolkoztam a családomon, apukámon is azért elég erős jeleket veszek észre, és neki van egy rokona, aki sajnos súlyosabb eset, ő nem nagyon tudott beilleszkedni a társadalomba, már 50 év körüli és sajnos egész felnőttkorában magányos volt.

Persze bennem van, hogy mi van ha a kisfiam is az lesz... Ő még kisbaba, ezért csak később derülhet ki. Persze én legalább tudom, hogy ha enyhén érintett lesz, az egyáltalán nem tragédia, és talán jobban is tudok neki majd segíteni, mint egy laikus szülő. :)