Miért borulnak ki sokan, ha császármetszésük lesz?

Én nem féltem volna a császármetszéstől, egyszerűen csak szerettem volna átélni, hogy milyen érzés a szülés, hogy mekkora fájdalommal jár.

Szerintem valaki úgy van vele, hogy felnéznek rá, erősnek tartják, ha megszüli a gyerekét. Én úgy éreztem hősnek számítok más szemében, amikor azt válaszoltam, hogy igen, "simán" szültem... egy barátnőm is azt kérdezte, hogy ugye, hogy te is hősnek érzed most magad?

Hát én nem, de nekem nem is volt fájdalmas szülésem.

Ami miatt én féltem tőle az maga a műtét ténye,a felépülés és hogy elviszik utána a babát(tudom nem mindenhol rögtön és sok időre),de nekem pl. ez biztos okozott volna traumát,hiszen mindig úgy képzeltem el,hogy a mellkasomra teszik,aranyóra stb.

Szerencsére így is lett és a 17 órás kemény meló után mindent feledtetett és megszépített ahogy ott voltunk hárman.

Annyi időre sem vették el,hogy megmossák,egyedül az aranyóra után felöltöztették az ágyam melletti pelenkázón és onnantól csak velem volt.

Nem vagyok császár ellenes,a családban túlnyomó többség császáros,többen saját döntés alapján és szuper,hogy ez tényleg sokszor életeket ment.

Természetesen nagyon sok helyzet van,amiben ez a legkisebb rossz és ha ilyen történt volna,akkor csak az számítana,hogy ott az egészséges babám.

Ettől függetlenül mindenkiben él egy kép,hogy nagyjából hogyan képzeli el a szülését és természetes,ha éri csalódás,ha végül merőben másképp történik minden.

Ezt kinek gyorsan,de van akinek lassabban sikerül feldolgozni és szerintem ez egy bizonyos szintig rendben is van.

Ahány ember/helyzet, annyi meglátás.

Három császárom volt. Az első még 20 éve. Akkor csak órák múlva láttam először a kicsit és csak szoptatni hozták 3 óránként. Mondjuk a természetesen szülőknek is, nem volt rooming in. A második kettőt műtét után fél órával rám tették és ott hagyták órákra. Mondjuk ez nagyon para volt, mert a fejem sem emelhettem fel, nem láttam őket és nem tudtam mellkastól lefelé megmozdulni. Szétizgultam magam, hogy nehogy megfulladjanak(mellre tették őket úgy, hogy háton feküdtem ők meg hason rajtam). Végig piszkálgattam őket, orrukhoz tettem az ujjam, hogy lélegeznek e.

Utána már végig velem voltak, csak első nap elvitték pelenkázni őket amég magatehetetlen voltam.

Sokkal hamarabb kialakult a kötődés velük mint a naggyal. Utólag értettem meg milyen borzasztó volt, hogy 7 napon keresztül csak 20 percre volt velem 3 óránként. Nem is láttam pl levetkőztetve, nem pelenkáztam, pedig teljesen egészséges volt, csak akkor ott ez volt a protokoll. Gyakorlatilag egy "idegen" gyerekkel mentem haza egy hét után, alig mertem megfogni otthon az első nap.

A mai rendszer sokkal barátibb és az aranyóra ezt fokozza, gondolom.

14 hol szültél? A fiam 25, a lányom 23, éves és mind kettő velem volt a szobában éjszaka is,a közel 4 évesem is végig kint volt.

Sima sz<lések voltak, lehet a császár miatt nem volt többet kint?

A szülésélmény egy elég összetett dolog. Nem lehet egyetlen indokra visszavezetni, hogy miért traumatikus egy császármetszés.

De lehet azért, mert a kismama nagyon nem arra készül. Kicsúszik a kezéből az irányítás, nem tudja mi miért történik vele, mi lesz vele és a babájával a műtét után.

A császármetszés után gyakoribb a baba és a mama indokolatlanul hosszú szeparációja és a tájékoztatás hiánya. Borzasztó, hogy hosszú órákig semmit sem tudsz az újszülött gyermekedről. A hosszú szeparáció megnehezíti a szoptatást is. Kering az a tévhit, hogy a császáros anyák nem tudnak szoptatni. A helyzet az, hogy nem a császármetszés, hanem a testkontaktus hiánya miatt nem lesz megfelelő a tejtermelés.

És akkor az anya duplán alkalmatlannak érzi magát. Se megszülni se táplálni nem tudja.

Lényegében elmarad a rehabilitáció. A friss anyát kínok kínjai között szélnek eresztik a kórházból. De fogalma sincs, hogyan mobilizálja, aktiválja a sérült izomzatot. Azt se mutatják meg, hogyan kell mozogni a sérült izomzattal. Sokszor ilyen-olyan indokokkal (látogatási tilalom) nem engednek be kísérőt sem a gyermekágyas osztályra, aki segítene a frissen műtött anyának kényelmesen berendezkedni az ágyba, vagy csak ott lenne lelki támogatónak. A nővéreknek nincs mindig se kapacitásuk, se tudásuk megfelelően segíteni a kismamának.

Nekem császármetszésem volt és sem értem annyira.

Az biztos, hogy túlmisztifikálják természetes szülést, mintha valami földöntúli dolog lenne, ami olyan csodálatos, hogy mindenkinek meg kell tapasztalnia.

Számomra a császár megúszós szülés volt.

Vajúdtam természetesen és el nem tudom mondani mennyire örültem, hogy nem kell végigcsinálnom.

(programcsászár volt).

Az viszont biztosan traumatikus, ha egy sokorórás, brutálkemény vajúdás után még vége sem lehet, hanem jön még a műtét. A kitolási szakasz után elmúlik minden addigi fájdalom és jön a hormonbomba, de ehelyett csak szúrkodják az embert és folytatódik a fájdalom amint kimegy az érzéstelenítő. 18 + óra szenvedés után.

+ itt azért nem annyira kényelmes, nyugodt kis rutinműtét, mint a program császár, hanem komoly életmentő műtét.

Nekem is van ilyen munkatársam. Ő azt mondta, hogy szerette volna ténylegesen megszülni a babáját, ami alatt a hüvelyi szülést értette. Az orvos nem támogatta ebben és eltartott egy ideig, amíg ezt lerendezte magában. Orvos-sebész családból jött, nem a műtéttől félt, tisztában volt a dolgokkal, de úgy volt vele, hogy a csm egy hasi műtét, a hüvelyi pedig az élet természetes velejárója.

De a családomban van olyan, aki kifejezetten császárt akart, pedig lehetett volna hüvelyi is (megbeszélte az orvossal, aki azt mondta, hogy neki mindegy). Őt nem kérdeztem az okáról, pedig kíváncsi lettem volna rá, de magánügy.

Személy szerint én azért borultam ki rajta, mert pánikbeteg vagyok. Ha nem tud mozogni a fél testem, az nekem épp elég ahhoz, hogy bepánikoljak. Kisfiamat kiírták sajnos császárra, mert nagyon rosszul feküdt, viszont beindult 3 nappal a kiírt dátum előtt a szülés, úgyhogy sürgősségi császár lett a vége, ami altatásos. Már akkor is bepánikoltam, mikor rám helyezték az oxigénmaszkot.

A felépüléssel már nem volt problémám.

Én sem értem, de hát nem vagyunk egyformák. Szerintem nem rosszabb egy műtét és az azt követő felépülés sem, mint kiszolgáltatottan szenvedni, vajúdni órákig. De tényleg nem vagyunk egyformák, kinek mi ijesztőbb.

A hőskultuszt viszont még kevésbé sem értem. Legközelebb nem kérek érzéstelenítést a fogtöméshez, hogy elmondhassam, hogy hős vagyok. Nevetséges...