Mit tennétek a helyemben, bevállalnátok?

Egy kérdést soha nem értettem, pedig sokan felteszik itt: tudnám-e a második gyereket úgy szeretni, mint az elsőt??

Elmagyaráznád, hogy miből fakad ez az érzés? Egyelőre nekünk is csak 1 gyermekünk van, de szeretnénk tesót nagyon. Most várnunk kell, mert nemrég volt egy méhen kívüli terhességem.

Soha meg sem fordult a fejemben ilyen hülyeség, hogy ne szeretném majd a második gyerekemet ugyanúgy.

Na, de biztosan jönnek majd 2, vagy több gyermekes anyukák, ők leírhatnék a véleményüket ezzel kapcsolatban is.

Az, hogy egészséges lesz-e, az első babánál is aggódik az ember, szerintem ez természetes. De persze mindig reméljük a legjobbakat, mert ilyen alapon, akkor egy gyereket se vállaljunk.

A szoptatás nekem is borzalom volt a kisfiammal, de ez pont arra ösztönöz, hogy jobban csináljam majd a másodikkal.

A türelmet neked kell érezni, minden ember más. Az éjszakázást én is nehezen viseltem, de megfogadtam, hogy okosabb leszek és ha kell az első pillanattól velem alszik a baba

Na véletlenül elküldtem, 2es vagyok.

A lényeg, hogy a kételyeidből sok mindenre fel lehet készülni. De ha annak ellenére sem vagy biztos a dolgodban, hogy mindenre találsz elfogadható magyarázatot, akkor még várj. Várd meg a legküzdhetetlen vágyat, és akkor lehet bármilyen kifogás, már nem fog érdekelni. :)

A második gyermekem vállalása előtt mindengyik kérdésed eszembe jutott, egyet kivéve: Mit szólnak a nagyszülők! Kit érdekel???

Fogod tudni szeretni amúgy a másikat is. Nekem is eszembe jutott azért, mert már az elsővel nagyon egy hullámhosszon voltam, mikor terhes lettem. Attól féltem, hogy ez az intenzív kötődés csorbul a nagynál, a kicsinél meg nem ennyire alakul ki. Nem foglak ámítani, nem akkor jött el, a "húú de szeretem ezt a gyereket" érzés, amikor megszületett, hanem úgy négy hónapos korára. Persze addig is szerettem, de nem úgy, ahogy "akartem/képzeltem".

Az első nekem kisangyal volt, nem volt gond sem az etetéssel, sem az altatással semmivel. Ehhez képest a kicsi sokkal nehezebb dió és borzasztó anyás is. Mindig is utáltam ha valaki agyonnyom az érzéseivel és lehet, hogy emiatt éreztem ilyen későn a nagyon erős szeretetet, nem tudom. Furcsálom is, szégyenlem is, de ez van.

Végülis ennyi időbe telt, mire feldolgoztam/elfogadtam a kicsi "személyiségét" illetve míg összecsiszolódtak a családban a szokások.

Mára már 3,5 és 1,5 évesek és imádom mindkettőt. Mindkettő fiú, de hatalmas külömbségek vannak a viselkedésükben.

Viszont, sokkal türelmesebb vagyok. Az elsőnél nagyobbak voltak az elvárásaim saját magammal szemben. Állandóan azon pörögtem, hogy pl. kinek mikor mászott a gyereke, nőtt ki a foga stb. Mára már nem csak tudom de fel is fogtam, hogy nincs két egyforma gyerek, és ez a probléma ezzel meg is oldódott.

Aztán már tudom, hogy akármit csinálok oda fogja csípni az újját, le fog esni, nem parázok állandóan a mi lesz ha kérdésen. Vagyis röviden: az elsőnél szerzett tapasztalatot tudtam hasznosítani, sokkal rugalmasabb vagyok.

Az egészségét illetően: mindig aggódik az ember, tök mindegy hányadik gyerek.