Forduljak pszichológushoz? Vagy ez normális?

Ha úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, akkor igen. Nem szégyen, hogy nehezen tudsz ezzel megküzdeni. Mi most tartunk 2. évnél és nem mondom, hogy könnyű. Egyelőre megoldom magam, de lehet, hogy idővel én is elmegyek majd.

Valószínűleg nem fog tetszeni a válaszom, már csak azért mondom, mert én is falra másztam attól, mikor ismerősök ezt mondták. Nekem nőgyógyászati betegségem van, már amikor kiderült is azt mondták, hogy necces lesz a baba. Épp volt valakim, aki nem igazán akart babát. Fél évig teljes depresszióban voltam, hogy nekem sosem lehet gyerekem, mindenhol gyerekeket nézegettem, próbáltam rábeszélni a párom, minden nap eszembe jutott, minden menzeszt úgy éltem meg, mintha valamilyen lehetőségem illanna el éppen. Anyukám nagyon sajnált, látta rajtam, hogy nehezen élem meg, próbálta állandóan mondogatni, hogy ne gondoljak erre, hogy hogy lesz, ne feszüljek rá, még ha jön is valaki, aki szeretne babát, mert pont ez fog meggátolni benne, hogy sikerüljön. Hát mondanom sem kell, nem volt számomra túl népszerű ez a gondolata, mert nem tudtam megérteni hogy lehet nem gondolni erre. Aztán a párommal szakítottunk, akkor derült ki, hogy még egy év sem telt el a műtét óta, de már megint kiújult a bajom, plusz találtak más problémákat is. Az orvos finoman szólva sem biztatott, hogy az életben akárhogy lesz így természetes úton gyerekem. Ott eltört bennem valami, onnantól nem utáltam a gyerekeket, de nem úgy néztem rájuk, hogy jaj de édes, majd ha az enyém lesz ilyen... úgy voltam vele, hogy nem érdekel az egész, figyelek az egészségemre, hátha nem kell megint műteni, mozogtam rendszeresen, azzal voltam elfoglalva, hogy minél jobban érezzem magam, stb. Megismerkedtem valakivel, jól elvoltunk, tudott a bajomról. Én éppen két nőgyógyászati műtét között lavíroztam, erre egyik nap ott villogott a kezemben a pozitív teszt, amitől mondanom sem kell, hogy az első pillanatban sokkot kaptam, mert egyáltalán nem számítottam rá, eszemben sem volt, hogy összejöhetett bármi is, teszt előtt pár nappal még kicsit fanyar humorral meg is jegyeztem a barátnőimnek, hogy más már biztos frászban lenne, terhes-e, de nekem ennyi sikertelen próba után már nem lehet "bajom". Nem biztos, hogy ez vezetett sikerhez, hogy én úgymond feladtam, de azt gondolom, hogy igenis kellett hozzá, hogy ne motoszkáljon minden nap csak egy gondolat erejéig is a fejemben. Volt olyan időszakom, amikor elsírtam magam az utcán, ha kisbabát láttam, annyira megviselt a gondolat, hogy nekem talán sosem lesz. Akkor én is komolyan elgondolkoztam rajta, hogy el kell mennem pszichológushoz, mert ez így nem egészséges, és állítom, hogy ha nem lépek túl ezen az időszakon a kijózanító orvosi vélemény alapján, akkor már tuti ott ülnék valamelyik pszichológusi rendelőben. Azt mondom, hogy ha benned már ez felmerült, akkor lehet jobb, ha csak egyszer elmész megnézni milyen, és ha jobban érzed magad utána, akkor jársz hozzá egy ideig. Nagyon drukkolok neked, hogy minél hamarabb összejöjjön a baba, szívből kívánom, hogy téged is úgy "sokkoljon" hamarosan egy pozitív teszt, ahogy engem.:)