Nem szeretek kismama lenni. Sokan nem értenek meg. Tényleg sz*r ember vagyok emiatt?

Lombikkal sikerült a baba, nagyon sokat küzdöttünk érte. Igazából a terhességet sem mondhatom, hogy annyira megsínylettem volna. Az első 16 hétben volt émelygés, de az sem egyfolytában, szóval birható volt.

De ugye veszélyeztetett terhes lettem , és az első trimeszterben 3szor, majd a 15.héten még kétszer véreztem be. Szóval itt elkezdődött a stressz. Amúgyis sajnos stresszelős fajta vagyok , plusz a sok év küzdelem és úgy, hogy megbeszéltük a férjemmel, ha most nem jön végre össze a beültetés akkor ennyi volt.

Szóval aztán sorra jöttek a gondok, volt hüvelygyulladàs, amire senki nem tudott egy normális kúpot vagy bármit írni, ami ne irritált volna, aztán kiderült, hogy túl kevés a magzatvíz, aztán meg hogy túl sok. Eközben a baba persze és hála istennek szépen fejlődött és már mocorgott is ahogy kell, a méretei tankönyvbe illőek a mai napig (kopogjuk le, még amúgy nem szültem). Aztán ijesztgetni kezdtek, hogy lehet van valami fejlődési rendellenessége, azért lett hirtelen több a magzatvíz, ami miatt Pestre mentünk egy nagyon átfogó genetikai ultrahangra (előtte az összes genetikai tökéletes volt), ott is az derült ki, hogy egészséges a baba. Aztán jöttek a 24.héttől a haskeményedések, amik most a 34.héten is megvannak, és akkor azzal riogattak, hogy nyilni fog a méhszàj, koraszülés lesz, stb. Azóta is teljesen zárt (ezt is kopogjuk le). És akkor itt vannak azok a dolgok, hogy a lombik miatt egy rakás gyógyszert kell/kellett szednem, hogy vérhigítóznom kell, hogy légszomjam van 50m után, hogy össze vissza ver a szívem, pedig minden okés vele, hogy most is végig tudnám aludni az egész napot, hogy semmi energiàm, hogy a savam az egekbe, szóval már minden zavar bevallom . Kérlek, ne értsetek félre, iszonyúan várjuk a kisbabánkat, de annyi minden dologról nem is tudtam mielőtt terhes lettem végre, hogy ez tök normális terhesen, mert senki nem beszélt róla, mert mindenki csak a szépet mutatja , hogy most vágott pofon ez az egész. És tudom, majd ennél nagyobb szívás lesz, ha olyan lesz a természete a babának, hogy nem tudunk pihenni, vagy hasfájós lesz, vagy bármi. De tényleg már azt érzem, hogy annyira szeretném őt kint tudni, hogy lássam, kitapasztaljam, mi a baja, mert így csak érzem, hogy mozog, de semmi nem biztos számomra így, a sok beültetés, vetélés után.

Lehet, ez most picsogàsnak tűnik, de alig várom, hogy vége legyen a várandósságnak és végre a kezemben tarthassam a babát egészségesen és végre én is visszakapjam (idővel) a testem fölött az irányítást.

34+5 hetes, 37 éves kismama vagyok.