Elhúzódó tanulmányok, de nem Pán Péter-szindrómából, hanem pont a munka miatt. Ilyen esetben is megy a lenézés?

Gyakran az a vád éri a sokáig (pl. 30 éves korig) tanulókat, hogy azért húzzák ilyen sokáig, hogy annál később kelljen belépniük a munka világába. Sajnos engem is beskatulyáznak, mert első ránézésre én ilyen "élősködő" vagyok. De ha a dolgok mögé nézünk, más kép rajzolódik ki. Két évet eltöltöttem egy szakon, aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való. Egy évet kihagytam, majd elkezdtem azt a képzést, amelyben elképzelem a jövőmet. Folyamatosan dolgoztam mellette, másodéves kortól fogva önfenntartóként. Az ösztöndíj semmire nem voot elég, szoctámot nem kaptam. Emiatt passziválnom kellett, az abszolválással egy évet csúsztam, és csak most júniusban lesz meg az államvizsgám.

A mesterképzés fele nekem már költségtérítéses, és szerencsére sikerült összeszednem ez idő alatt annyi pénzt (kb. 800 000 Ft), hogy ne kelljen diákhitel 2-t, felvennem (illetve annak csak egy kis részét), továbbá anyagilag is végre egyenesbe jöttem. Ez az egyetlen előnye a csúszásomnak. Remélem, MA alatt már nem fogok csúszni, mert az végképp betenne.

Mindez egy nagyon negatív önképet eredményezett, amellyel szinte már teljesen azonosultam, és kiszívja az életerőmet. Küzdenem kéne, de belegondolok, hogy tanulhatok és dolgozhatok bármilyen keményen, mivel öt éves késésben vagyok, az életkorom és életállapotom alapján fogok megítéltetni, és nem az alapján, hogy öneltartó vagyok.

Nincs itt semmiféle mamahotel: munka van (ami a tanulás rovására ment) és tanulás; a számlák befizetése, zsíros kenyér hónap végén.

Tudom, nem segít, ha ezt leírom. Erős öntudat kell, hogy az ember tegye a dolgát, és figyelmen kívül hagyja a külvilág skatulyáit.

Mit gondoltok erről?