Az idő múlásával kikopnak a színek a világból?

Elmehetek ugyanazokra a helyekre, ahova a szép emlékek kötnek. Látszólag semmi sem változott. A fák, a lámpák fénye, az autók. Minden olyan harmonikus, ahogy akkor volt. De hiába, nem vagyok a része többé. Ahogy leperegnek a szemem előtt azok a perceknek tűnő boldog hónapok, olyan érzés, mintha karácsonykor félig megfagyva bámulnék be az ablakon egy boldog családra, ahogy a meleg kandalló körül ünnepelnek. Annyira vágyom ott lenni közöttük, hogy el nem tudom mondani, mégsem kopogok. Túl szép, hogy megzavarjam. Még a deres leheletem sem hagy nyomot az ablakon. A könnyeim is megfagynak, mielőtt lehullhatnának, hogy ott hagyjam őket, mint egy jelet.

Semmi nem jelent már semmit. Csak felesleges, értelmetlen. Miért nem kerestem akkor és találtam meg mégis mindent, amire szükségem volt? Miért nem tudtam, hogy mennyire boldog vagyok? Mintha meg sem történt volna, csak álmodtam, aztán felébredtem ebbe a valóságba. Azt hittem, ez csak egy kis hiba a rendszerben, pedig a hiba a szépség volt. Nincs itt helye.

Az emlékfoszlányokat szálakra bontja az idő. Elválik egymástól, amit az érzékszerveimmel fogadtam be és ami az elmémet töltötte meg. Nincs többé az életérzés. Mintha fekete-fehér effektus került volna a szememre. Semmit nem lehet megismételni, amit egyszer már átéltünk.

Gyerekkorunkban a legtöbben még elhittük, hogy amit a képernyőn látunk, az valódi. Felnőve egyre inkább technikai kérdéssé válik az egész. Egy mesterséges konstrukció. Ami attól még lehet jó, de valódi soha. Talán ezért keresünk egyre átütőbb erejű alkotásokat, hogy végre érezni tudjunk újra. Ahogy régen minden nap. Már defibrillálni kell a szívet, hogy késleltessük az elhalását. És még így sem ér semmit az egész. Csak egy-egy villanás, egy színtelen képzavar üt át az alkonyon, aztán semmi.

Nincs hova menekülni.