Az emberek miért sírnak, ha elveszítik a hozzátartozójukat?

Mert addig is hiányozni fog és nicns itt velünk ebben a világban.

HOgy te mekkroa egy nyomorék vagy:)

Jó kérdés! De ha ezt akkor (amikor sírnak) kérdezed meg tőlük, nagyon-nagyon lehordanak mindennek, mert rögtön az a válaszuk, hogy azért sírnak, mert sajnálják, hogy aki "elment", már nem lehet itt közöttünk. És ha te nem ezt teszed, nem ezt érzed, akkor egy faragatlan bunkó vagy.

Pszichológus azt mondja, hogy ilyenkor valójában az illető saját magát siratja, mert tudja, hogy egyedül maradt, és attól fél lelke mélyén, hogy a távozó nélkül már nem fogja tudni az életét, vagy annak bizonyos részeit tovább úgy élni, mert elment a támasz. Persze, ha ezt megmondod annak, aki éppen sír (mármint hogy ne sírj, mert csak saját magadat siratod), akkor megint csak te vagy a vérlázító.

Viszont vannak népek (talán fülöp-szigetek, hasonlók), ahol ünneplik a halált, éppen az miatt, amit te írtál Kedves Kérdező! Ott még tudják, hogy aki elment, az jó helyre ment (talán jobbra is, mint ahol eddig volt), és hogy előbb-utóbb úgyis találkozni fogunk.

A fájdalom, egy családtag vagy barát elvesztése nem vallási kérdés. Ha valakit szeretsz, nehéz elfogadni, hogy többé már nincs, nem beszélhetsz vele, nem élvezheted a társaságát, nincs többé. Még fájdalmasabb, ha értelmetlenül veszíti el valaki az életét, megölik, balesetet szenved, vagy fiatalon lesz halálos beteg. Együttérzésből is sírnak az emberek és az óriási veszteség miatt is.

Ha igazán szeretsz valakit, ebben az életben szeretnéd vele élvezni az életet és megosztani vele az örömöd, bánatod, nem 80 év múlva a túlvilágon.

Én képes vagyok egy vadidegen halála miatt is sírni, ha például azt látom, hogy kicsi gyereket hagyott árván maga után, vagy brutálisan megölték pár ezer forint miatt, mert én ezt értelmetlen halálnak tartom. Az teljesen más, amikor valaki 80-90 évesen szépen elalszik, nem szenved, őt nem sajnáljuk, inkább búcsúztatjuk és visszaemlékszünk a szép pillanatokra.

Aki neked fontos és idő előtt elveszíted, gondolom te is sírnál, mert fáj a hiánya és úgy érzed, hogy még sok-sok évet élhetett volna és kölcsönösen sokat adhattatok volna egymásnak emberileg.

3-as vagyok!

Hát ez bejött, az 1-es részéről már bejött!

(te Kedves Kérdező és én is vérlázítóak vagyunk!)

Egyébként valahol olvastam egy nagyon jót, vagy legalábbis szerintem jó:

Akkor leszel igazán felnőtt, amikor elmennek a szülők.

És nagyon sok igazság van benne. Akkor éreztem én is igazán, hogy ettől kezdve nincs, akitől tanácsot kérhetnék (függetlenül attól, hogy előtte már kb. 30 évig eszembe sem volt tanácsot kérni), nincs, akihez oda lehetne bújni, nincs aki azt mondaná ezek után, hogy "gyermekem", vagy "kislányom". És ez bizony szinte fejbekólintott, és attól kezdve kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy megszünt a gyermek-státuszom. :)))

Vérlázító?

Inkább szánalmasnak nevezném, ahogy próbálsz itt megmagyarázni mindent, ami egyértelmű, hogy a te szarságod.

Ha meghal valaki többé nem lesz, nem lesz több együtt töltött idő, nevetés, sírás, beszélgetés, élmények, HIÁNYOZNI fog, ezért sírunk.

Ha meg már pszichológiánál tartunk akkor szeretném én is megjegyezni, hogy ez a "mi a baj, hogy ha meghal egy hozzátartózónk" kérdést általában olyan emberek szokták feltenni, akiket alkoholista szülők neveltek vagy épp rontottak meg aztán ahelyett hogy szembenéznének ezzel inkább másokra kenik a saját mocskuk.

Szerintem kettőnk közül neked kellene egy orvoshoz elmenned.