A värosunkban van egy erösen ertelmi fogyatekos ember, aki egesz nap az utcän lofräl, cselleng, idegesiti a järokelöket. Szerintetek miert nem zärjäk el ezeket a bolondokat a szociälis intezetbe?

Úgy gondolom, téged kéne bezárni a bolondokházába mert írásodból ítélve bármennyire is elég nehéz ez az élet , nem árt ebben az embertelenség közepette EMBER marad. Ehhez pedig az empátia, a tolerancia elengedhetetlen.És azt sem árt figyelembe venni, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek... Ma még egészséges vagy, holnap lehet hogy egy baleset vagy egyéb okok miatt te is fogyatékossá válsz és akkor saját magadon is megtapasztalhatod közömbös ember társaid előítélkezéseit.

Kíváncsi lennék arra, hogy mivel tud zaklatni egy erősen értelmi fogyatékos ember?!

Értem én, hogy zavar, de basszus, ő is ember, ugyanúgy joga van járni-kelni a világban, mint bárki másnak.

Én is sok ilyen embert ismerek, apu munkatársai egy "csökkent munkaképességű emberek"-nek lévő munkahelyen. Apu amúgy mentálisan teljesen egészséges, a lábát amputálták. A munkatársai amúgy hihetetlenül kedves és segítőkész emberek, csak nehéz velük kommunikálni. Van például egy súlyosan nagyothalló nő, aki furán képezi a hangokat (mivel nem hallja magát), és alig értem, hogy mit mond, de tényleg bűbájos, mosolygós nőci.

Valószínűleg a ti "bolondotok" magányos, ezért keresi ismeretlenek társaságát, de erre nem az a megoldás, hogy zárjuk be az összeset. Kicsit emberségesebben kellene gondolkodni...

Az értelmi fogyatékosság nem jó érzés vagy jó ízlés kérdése. Ők az agyi sérültségük révén megakadnak egy 5 éves gyermek szintjén és ez a számodra idegesítő közvetlenség egy természetes folyamat náluk. Én pl szakmabeli vagyok és ráadásul egy 20 éves értelmileg sérült fiatalember anyukája. Sok ilyen emberrel találkoztam már, de azon kívül hogy néha tényleg "idegesítőek" /én inkább terhelőnek hívnám)tudnak lenni, sokkal több szeretetre, figyelmességre képesek mint az ép elméjű ember társaik akikre az érzelmi defektesség jellemző. Az értelmileg sérült ember nem a maga önző javait nézi, nem kell attól tartanod, hogy át fog vágni..vagy éppen kirabol vagy megver. Valószínűleg azért megy oda hozzád is mert meg szeretne veled ismerkedni. Te hogy reagálsz a közeledésére?

A másik, hogy miért nincs az ilyen ember szociális intézményben: Mert hosszú éveket kell várni ahhoz, hogy bekerüljön otthonba várólista van. A napközik is túlzsúfoltak. Amúgy én mint ilyen gyermeket nevelő szülő elég aggasztónak tartom, hogy értelmileg sérült ember az utcán cselleng és nincs mellette hozzátartozó vagy kísérő.. elütheti az autó vagy eltévedhet, vagy éppen meg is verhetik.Én a fiamat biztos nem tenném ki az utcára. Érdemes lenne felkeresni a hozzátartozóit, elbeszélgetni velük arról, hogy mi a véleményük... én legalábbis ezt tenném ha csellengő értelmi fogyatékos emberrel találkoznék. A kormányukról ne is beszéljünk.... a rokkant nyugdíjat eltörülték, így csak rokkantsági támogatást kap havi 33.300 ft-ért. ha hozzá veszem a fogyatékossági támogatás összegét, sem éri el az összeget hogy fogyatékos otthont kitudjam a pénzéből fizetni!! Persze munkát vállalni képtelen a fogyatékosságából eredendően.

18:54-es vagyok.

Ezek szerint kicsit félreértettem a helyzetet, eddig csak annyit tudtunk, hogy mindenkihez odamegy és beszélni sem tud rendesen az ipse. Erről jutott eszembe a már említett nő, ő is ilyen kis közvetlen (bár kétlem, hogy tökismeretlenekhez is odamegy, de nem túl gyakran találkozunk), és a beszéde alapján őt is simán értelmi fogyatékosnak nézheti bárki.

Az utolsó válaszod alapján a pasi gyámjának kéne a körmére nézni, vagy normális ápolót keresni a pasinak. Továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy bezárják valahova. Ha ő szeret sétálgatni, joga van megtenni, nem zárhatják ezért "börtönbe". Nehogy azt hidd, hogy a szociális otthonok annyira húdejó helyek. Jártam már párban (Magyarországon), és hidd el, se nem otthonosak, se nem kényelmesek. Legfeljebb a nagyon gazdag emberek hozzátartozói kerülhetnek normális otthonba. Inkább felelősségteljesebb felvigyázót kellene keresni a pasinak.

Még egy kiegészítés: nem tudom, arrafelé hogy mennek a dolgok, de amikor mi ápoltuk az Alzheimer-kóros nagymamámat, a támogatásból még a gyógyszereire sem futotta, pedig a végső stádiumban már teljes ellátásra szorult, anyu ott is hagyta a munkahelyét, hogy otthon lehessen vele.

Szia!

Én megértem dühödet és azt,hogy zavar. De ő is ember, nem tudhatod a múltját,nem látsz bele a lelki világába tehát nem ismered őt. Te csak annyit tudsz róla amennyit ő megenged,hogy tudj de ez azért van mert téged (minket) nem is érdekel valójában,hogy ki ő.

A 80-as évek elején megjelent a városunkban egy ember: én akkortájt lehettem egy olyan 13 éves körüli. Ennek az embernek az volt a szokása,hogy ahány cipőt talált azt mind össze szedte,állított meg az utcán az embereket és vizsgálgatta a cipőjüket, mindig nevetett akár mennyire is zavaró volt a jelenléte,vagy akár mennyire gondterhelt volt az az ember akit ő megállított, de mire mire megtörtént a cipővizsgálat mindkét fél nevetve folytatta útját. Cipős János név ragadt rá,pár év elteltével az egész város ismerte. Mi gyerekek rengeteg problémát okoztunk neki,vagy a zsákját dugtuk el a cipőivel,vagy körbe ugrálva őt üvöltve,hogy "Cipős János hol a cipőd,nincsen cipód de van cipőd!" de a leg kedvencebb az volt amikor elvettünk tőle egyetlen cipőt,ugyanis nem bírta a páratlan lábbeliket és képes volt egész nap keresni a cipője párját. De tudjátok mi volt a leg meghatóbb ebben az egészben? Az,hogy bármennyire is akartuk neki rosszat,vagy bármennyire is megbántottuk őt lelkileg,soha nem haragudott meg ránk mindig mosolygott és minden hónap 10-dikén kaptunk tőle egy egy pálcikás fagyit,erre költötte el a kis nyugdíját,hogy adott. Kihasználtuk mi gyerekek,kihasználták azok aki fagyi helyett piátt vettek a pénzéből. Ő soha nem ivott de mindig oda adta amit kértél tőle. Az idő eltelt,én is felnőttem,közbe elkerültem otthonról,utána meg jött a katonaság. 93-ban miután hazakerültem megtudtam,hogy cipős János meghalt,92 telén megtalálták megfagyva az egyik építkezésen ahova hozzám hasonló suhancok zárták be egy szerszámos fából készített tákolmányba. És mindez azért történt mert nem tudott kijönni onnan. Azt mondják,hogy mikor rátaláltak az arcán mosoly volt.

Én szépen fogtam magam összeszedtem néhány gyerekkori barátomat és utána néztünk,hogy ki is volt valójában ő. Elmentünk rendőrségre,kórházba és utána a szülővárósába ami 36km volt tőlünk. És a következőt tudtuk meg. 75-ben meghalt a felesége és a kisgyereke egy cipő miatt. Felgyúlt a házuk egy nap amikor dolgozott, a füst miatt a felesége mikor ki akart menni a házból a kisbabával nem tudta kinyitni az ajtót egy cipő miatt ami beszorult az ajtó alá,mire kijött a tűzoltóság mindketten füstmérgezés miatt meghaltak már nem lehetett őket visszahozni. Abban az időben nem úgy volt mint manapság,hogy pár perc és ott van mentő tűzoltó,rendőrség és mindenki hanem egy kicsit több időben tellett amíg kiértek. Ő tanár volt földrajz tanár,de nem bírta ezt a sokkot és megzavarodott,pár évet egy elmegyógyintézetben tartották de mivel úgy döntöttek,hogy nem közveszélyes ezért kiengedték, ő haza ment a szülő falujába és onnan járt be minden nap a városunkba cipőket gyűjteni. Volt egy özvegy testvére aki rendezte gondozta és vigyázott rá. Nagyjából ez a történet. Én és pár gyerekkori barátom elkerültünk távol az otthontól az évek során. Nem tudom,hogy ők hogy vannak vele,de ha haza megyek ma nekem olyan üresek azok az utcák. Bús komor gondokkal teli öregeket látok csak,sehol egy gyerek, egy cipős János egy mosoly. Ilyenkor az az érzésem támad,hogy Cipős János azzal az utolsó halál mosolyával magával ragadta az összes nevetést amelyek egyszer régen oly vidámmá és hangossá tettek ezeket az embereket és ezeket az utcákat. Mára már csak egy szomorú emlék maradt a szívemben amit magammal hordok. És az idő teltével azt látom,hogy bárhol járjak is a világban egyre többen vannak a cipős Jánosok de azt a mosolyt sehol nem látom.

Kedves kérdező,lehet,hogy igazad van és tényleg az államot kell felelősségre vonni.

De vajon tényleg ez az egyedüli út? Vajon tényleg nincs más megoldás?

Vagy én lennék túl naiv?

Soha nem tudhatjuk egyikünk sem,hogy holnap mire ébredünk....