Hibázott-e Isten, amikor Lucifert teremtette?

Sokan úgy gondolhatják, hogy Sátán lázadásának az lehetett az oka, hogy már eleve volt benne valami nem tökéletes, valami mákszemnyi, morzsányi gonoszság, vagy legalábbis torz gondolat. Vagy ha ez nem is, de legalább valami "hiánynak" kellett lennie benne.

Jézus azonban azt mondotta róla, hogy ő "nem állott meg az igazságban". Ez magában foglalja azt az állítást, hogy a kezdet kezdetén ő is az "igazságban volt". Ő sem került ki Isten kezéből kevésbé tökéletesen, mint a többi teremtmény. Ezékiel próféta így szól róla: "Te voltál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben... ama napon, melyen teremtettél" (Ezékiel 28,12–13). Ésaiás próféta is "fényes csillagnak, hajnal fiának" nevezi őt (Ésaiás 14,12).

A Biblia szerint ennek az angyalfejedelemnek semmi oka nem volt arra, hogy Teremtőjével szembeforduljon. Nincs értelmes magyarázata Sátán mennyei lázadásának. „A bűn eredetére lehetetlen olyan magyarázatot találni, ami megindokolná létezését... A bűn titokzatos, érthetetlen; mentegetése egyenlő volna igazolásával. Ha mentséget lehetne találni rá, vagy okot létezésére, akkor megszűnne bűn lenni.

A "nem állott meg az igazságban" kifejezés azt is magában foglalja: Sátán igazságtalan, és a bűn maga is igazságtalanság. Ez a minősítés pontosan egybevág a bűnnek azzal a másik bibliai meghatározásával, amely lényege szerint ugyanazt mondja, mint az előbbiekben már idézett igéből (1János 3,4) való meghatározás; "Minden igazságtalanság bűn" (1János 5,17).

Miért mondta Jézus olyan hangsúlyosan Sátánról, hogy "mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja"?

A Biblia utal arra, hogy amikor Sátán szembefordult Istennel, más angyalokat is maga mellé állított (Jelenések 12,4). Arról is szól, hogy egy "viaskodás" alakult ki Sátán és angyalai, valamint Krisztus és angyalai között (Jelenések 12,7). Istennel fizikai harcot vívni nem lehet, mivel Ő a Teremtő, és minden teremtményének az élete kizárólagosan az ő hatalmában van, őtőle függ. (Lásd Jób 34,14–15) Ezért csak eszmeilelki küzdelemre lehet itt gondolni. Úgy tűnik, hogy egy nagy lelki küzdelem folyt Sátánnak és követőinek az igazsággal való meggyőzéséért. Sátán végestelen-végig tudatában volt tehát annak, hogy nincsen igaza! Nem tudatlanul lett igazságtalan. Tudta, hogy eszméje és érvelése téves, de a hatalomvágy és az önmagasztalás lelkülete nem engedte már visszafordulni. A teremtmények között befolyásra kívánt szert tenni, és ezt csak úgy érhette el, hogy igazságtalanságát az igazság mezébe öltöztette. Az énközpontúságot igazságnak állította be, mert jól tudta, hogy az igazságos Istennel csak úgy veheti fel a harcot, hogy egy másik "igazságot" tüntet fel ellene.

Ott, ahol hazugság van, Sátán működik. De a hazugságot gyakran csak később sikerül leleplezni, s mire ez megtörténik, az ördög műve már más alakban ölt testet. Ennek oka pedig az, hogy Sátán nem könnyen leleplezhető, "lapos" hazugságokat talál ki, hanem első szempillantásra igaznak látszóakat. Pontosan annyi igazságot használ föl céljaihoz, amennyi elegendő ahhoz, hogy hazugságait is elfogadhatóvá tegye. Az igazság palástjában jelentkező sátáni elgondolás, az igazság és hamisság mesteri keveréke a legveszedelmesebb hazugság.

"Egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek." (Róma 5,12)

Ez az "egy ember" az első ember, illetve emberpár, Ádám és Éva. Isten "igen jónak" teremtette őket is (1Mózes 1,31). A bűn kísértésével való szóba állásra semmi okuk sem volt. Isten azonban szabad erkölcsi választás képességével teremtette őket is, csakúgy, mint Sátánt. Ezzel összhangban nem zárta el előlük a hatalom eszközével a rossz választásának lehetőségét. Tudta, hogy úgy juthatnak a lelki-szellemierkölcsi fejlődés legmagasabb szintjére, ha a saját szabad erkölcsi megfontolásukkal utasítják el a bűnt, és az isteni szeretettörvény követését választják. Ehhez minden alapjuk megvolt. Egyedül ez lett volna a kézenfekvő és természetes számukra. A bűnnel való megfertőződésük egyáltalán nem volt szükségszerű.

A Biblia azonban mégis áldozatnak mondja az embert egy bizonyos értelemben. Az ember személyes, súlyos bűne volt, hogy nem bízott Isten előre adott óvásaiban és tanácsaiban – amire pedig minden oka meglett volna –, és hogy szívében helyet adott az önzés eszméjének és a Teremtője iránti hála és szeretet kötelezettségét semmibe vette. Másrészt viszont olyan merész, igazságnak feltüntetett hazugsággal kísértette meg az embert Sátán, hogy megtévesztés áldozata is lett. Nem akarta tudatosan és megfontoltan tenni azt, amit végül is tett.

Sátán szinte ugyanazt az ígéretet állította az ember elé – "olyanok lesztek, mint az Isten" (1Mózes 3,5) –, mint amelyet Isten is adott az embernek, amellyel létének rendeltetését határozta meg. A Biblia ugyanis világosan mondja, hogy Isten "a maga képére és hasonlatosságára" teremtette az embert (1Mózes 1,27), és "úrrá tette kezei munkáin" (Zsoltárok 8,7). "Csupán" abban volt a különbség, hogy a célt Isten folyamatos lelki fejlődés, növekedés által hirdette elérhetőnek, Sátán pedig azt tanácsolta az ős-szülőknek, hogy az Istenhez való hasonlóságot úgy ragadják el Istentől, mint valami zsákmányt. Látszólag ugyanazt ajánlotta föl, csak egészen más módon és eszközökkel.

Ősszüleink legyőzhették volna Sátán hazugságait. Akkor is, és azóta is tökéletes védelmet kínált és kínál Isten beszéde. Ez mindenkor az egyetlen fegyver a rossz felismerésére és teljes legyőzésére. Jézus Krisztus is azzal győzte le az Ellenség minden kísértését földi életében, hogy azokat egybevetette a Biblia kijelentéseivel. Sátánnak adott visszautasító válaszai mindig így kezdődtek: "Meg van írva". Példája azt mutatja, hogy a hazugság átlátható és legyőzhető a Biblia igéi által.

Jézus "emberölő"-nek is nevezte Sátánt. Akiket Sátán hazugságaival belevisz a bűnök elkövetésébe, azokat egyedül hagyja a bűnben, a rosszban, hogy azután lelkileg, testileg, idegileg a nyomorba, a pusztulásba döntse őket. A bűn kipróbálása, sorozatos elkövetése és megszokása végül halálhoz vezet.

A csalás, a hazugság méretei az embergyilkosságig terjednek tehát, méghozzá évezredek óta. Sátán szedi az áldozatait, "átváltoztatva magát világosság angyalának" (2Korinthus 11,14–15), és "ordító oroszlánként szertejárva" (1Péter 5,8), amint a bibliai hasonlat mondja. "Ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és Sátánnak, mind az egész föld kerekségét elhiteti" (Jelenések 12,9). Az ember bűnbeesése révén ő lett "e világ fejedelme" – amint Jézus nevezte őt (János 14,30).

"Nélküle nem indult volna el a "sztori"... "

Ez olyan mintha azt állítanánk hogy Júdás volt a jó aki elárulta Jézust mer ha nem árulja el akkor nincs megváltás...

De mi van ha nem árulja el Jézust? akkor megteszi más nem?

János apostol szerint Isten maga a szeretet, aki a szeretetét meg akarta osztani más lényekkel is, ezért először szellemi lényeket teremtett. Mivel szeretetkapcsolat csak szabadsággal rendelkező személyek között lehetséges, ezért Isten nem „gépeket” teremtett, hanem szabadsággal rendelkező, önálló személyeket, akiknek ráadásul hatalmi területeket is adott. A szabadság azonban magában hordozta a függetlenség lehetőségét is. Amikor Isten szabadságot adott a teremtményeinek, előre tudta, hogy lesz lázadás, és előre gondoskodott ennek a megoldásáról is.

Lucifer ősbűne az volt, hogy azt gondolta, a maga területét Istentől függetlenül is irányíthatja. Lucifer nem volt ostoba lény, hiszen a Biblia azt állítja róla, hogy tele volt bölcsességgel (Ez 28:12), amelyet Isten a bukás után sem vont meg tőle, hanem csupán megromlott, vagyis rossz célokra kezdte el használni. Ha ez a rendkívül nagy bölcsességgel rendelkező lény mégis azt gondolhatta, hogy lázadása sikerülhet, ez arra enged következtetni, hogy Isten a hatalommegosztásban rendkívűl bőkezű volt, és lényegében az univerzum nagy részének irányítását átruházta teremtményeire. Ezékiel próféta alapján Lucifer igen nagy hatalmat kapott, Isten rábízta az univerzum kormányzásának eléggé nagy részét, ezért is hihette el azt, hogy a lázadása sikerrel járhat. Talán egyedül Krisztus titkát nem ismerte (1Kor 2:8). Függetlenedési kísérletét azonban Isten bűnnek ítélte, mivel megbontotta az isteni rendet. Ezt akkor érthetjük meg pontosan, ha kissé sarkítva feltételezzük: ha netán Lucifer úgy képzelte volna is, hogy elszakított birodalmában a béke és a jólét világát fogja megvalósítani, és senkit sem fog bántani, akkor is bűnt követett volna el. Mert maga az Istentől való függetlenedés a bűn lényege (ami persze valójában semmi jóra és békére nem fog vezetni soha).

Az ősbűn lényege tehát az isteni rend tagadása, a Tőle való függetlenedés – ez az összes emberi bűn szellemi, metafizikai háttere és alapja. Aki egy konkrét paráznaságot követ el a földön, vagy aki lop, irigykedik, házasságot tör, káromkodik, lényegében az isteni rendnek ehhez a tagadásához kapcsolódik, örökkévaló isteni törvényeket tagad meg, amelyek fenntartják az örök rendet a világmindenségben. Pontosan erre utalt Isten, amikor Jóbtól azt kérdezte, hogy „ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” (Jób 38:2)