Miért kéne ahhoz vallásosnak lenni, hogy elítéljem az abortuszt?

„Miből történik ez az építkezés? Mennyire életképes egy 3 hónapos magzat?”

Egy megszületett, pár hónapos magzat tán életképesebb? Az, hogy már nem köti köldökzsinór az anyjához, a függése még nem szűnt meg. Anyatejre, az anya jelenlétére, gondozására továbbra is szüksége van a fejlődéshez. Ő talán nem továbbra is az anyja testéből fejlődik az anyatej által?

„Mi jogon mondod meg másoknak, hogy mit csináljanak? Mi jogon ítélsz felnőtt embereket olyan életre, amit aztán nem neked kell élni?”

És ha szülés után pár nappal dönt úgy az anya, hogy inkább kályhába vagy kukába dobja a gyereket, mert nem összeegyeztethető a saját életéről alkotott elképzeléseivel, az mitől más eset? Hisz ugyanúgy csak él az önrendelkezési jogával. Annak az anyának Te mi jogon akarod megszabni, hogy mit csináljon az életével?

„Kifejezetten jó olyan szülő mellett felnőni, aki nem akart téged, mi?”

Bakker, de még mindig jobb, mint meghalni! Ezt nem lehet előre tudni, ahogy egy "kívánt" terhesség sem garantálja a szülő örök jóindulatát.

„Te meg be akarod áldozni az anyát, hogy a saját elképzeléseid érvényesüljenek! Ez lehet, rosszabb. Mert ő a következményekkel fog élni így-is úgy-is. Te meg semmiképp sem.”

Igen, és fel akarjuk áldozni a törvényszegőket is, hogy saját, jobb világba vetett elképzeléseink érvényesüljenek. És törvényszegő fog a következményekkel élni, nem mi. Erkölcsi kérdéseket nem redukálhatunk egyéni érdekek szintjére (ha csak nem vagyunk machiavellista fejedelmek).

És ezzel válaszoltam is az eredeti kérdésre. Láthatóan nem szükségesek vallásos érvek ahhoz, hogy a művi abortuszt elítéljük.

"Egy megszületett, pár hónapos magzat tán életképesebb?"

Igen.

"Ő talán nem továbbra is az anyja testéből fejlődik az anyatej által?"

Nem az a lényeg, hogy megszületett-e, vagy sem, hanem hogy van-e idegrendszere, ami a szenvedést átélné.

"És ha szülés után pár nappal dönt úgy az anya, hogy inkább kályhába vagy kukába dobja a gyereket, mert nem összeegyeztethető a saját életéről alkotott elképzeléseivel, az mitől más eset?"

Ld. előbb.

"Annak az anyának Te mi jogon akarod megszabni, hogy mit csináljon az életével?"

Ld. előbb.

"Bakker, de még mindig jobb, mint meghalni! Ezt nem lehet előre tudni, ahogy egy "kívánt" terhesség sem garantálja a szülő örök jóindulatát."

Üres rizsa. Hány nem kívántan megszületett gyerekekkel rendelkező anyával éltél egy fedél alatt? Hányat kísértél végig? Mert a fotelből megy a pofázás mindig, de aztán nekik haza (ha van haza) kell menni, aztán abban élni. Te és a többiek nem lesztek ott a steril kis barbie világotokkal. Majd őket meg kínozza az idióta férj/szerető/szülő. Meg a gyereket. Meg még sok más is történhet.

"Igen, és fel akarjuk áldozni a törvényszegőket is, hogy saját, jobb világba vetett elképzeléseink érvényesüljenek. És törvényszegő fog a következményekkel élni, nem mi. Erkölcsi kérdéseket nem redukálhatunk egyéni érdekek szintjére (ha csak nem vagyunk machiavellista fejedelmek)."

Szép ez a meleg otthonban, a gép előtt ülve, ahol minden olyan szép és jó, elméleti és fekete és fehér. Csak csinálnod ne kelljen.

"Igen, és fel akarjuk áldozni a törvényszegőket is, hogy saját, jobb világba vetett elképzeléseink érvényesüljenek."

Mitől jobb az? 2-másfél ezer év alatt nem sikerült. Majd pont most fog.

„Nem az a lényeg, hogy megszületett-e, vagy sem, hanem hogy van-e idegrendszere, ami a szenvedést átélné.”

Az idegrendszer fokozatosan alakul ki, és nem a születéssel kezd el működni, hanem korábban. Nincs egyértelmű határ, hogy a magzat mikortól érzi a fájdalmat.

Másrészt nem értem ezt a szempontot. Ha a megszületett gyermek képes átélni a szenvedést, akkor már nem lehet megölni, viszont a meg nem születettet még igen, nehogy szenvednie kelljen az életben. De ha már megszületett, és úgy is szenvedni fog, akkor már szenvedje végig?

Fenntartom, hogy korántsem olyan éles határvonal a születés az egyed fejlődésében, hogy ezt ilyen egyértelműen ki lehessen jelenteni.

„Üres rizsa. Hány nem kívántan megszületett gyerekekkel rendelkező anyával éltél egy fedél alatt? Hányat kísértél végig? Mert a fotelből megy a pofázás mindig, de aztán nekik haza (ha van haza) kell menni, aztán abban élni. Te és a többiek nem lesztek ott a steril kis barbie világotokkal. Majd őket meg kínozza az idióta férj/szerető/szülő. Meg a gyereket. Meg még sok más is történhet.”

Te mégis ki a fenének képzeled magad, hogy ismeretlenül ilyeneket jelentesz ki rólam? Pont azért merem kijelenteni, mert láttam, és részben megtapasztaltam a saját bőrömön a saját gyerekkoromban. Ha tényleg tudni szeretnéd, nem tervezett gyermek voltam, és anyám a terhessége alatt esett át egy komoly betegségen, és az abortuszt javasolták neki, noha pont az ő esetét még meg is érteném, ha elfogadta volna. De mégis megszülettem. De ha anyám az általad prezentált gondolkodásmóddal állt volna hozzá, valószínűleg nem élnék. És igen, egyáltalán nem volt könnyű gyerekkorom az anyagi és a családi körülmények miatt, de azért én örülök, hogy kaptam lehetőséget az életre.

Nem részletezném gyermekkorom életkörülményeit, mert nem sajnáltatni akarom magam, és tudom, hogy sokaknak nálunk még nehezebb és rosszabb körülmények adattak. De tapasztalataim szerint épp azok vannak azon a véleményen, hogy az az élet nem is rendes élet, és hogy úgy nem is igazán lehet élni, akik személyesen sosem tapasztalták meg.

Szerintem éppen az jellemzően fekete-fehér gondolkodásmód, hogy a rossz körülményeket élhetetlenséggel azonosítjuk. Olyan környékről származom, ahol voltak még gyerekek, akik hasonló vagy rosszabb cipőben jártak, akikkel jóban voltunk, és emlékeim szerint egyik sem kívánta, hogy bárcsak ne született volna meg.

Nem mondom, hogy nincsenek tragikus sorsok ilyen környezetben, mert vannak, és annak is voltam tanúja. De csak az előrelátható nehéz életkörülményekre való hivatkozás nem elegendő érv egy lehetséges élet megakadályozására. Akkor sem, ha nem kívánt (én is az voltam), vagy szegény körülmények közt fog felnőni (én is ott nőttem fel), vagy nehéz családi körülmények közt (arról is van személyes tapasztalatom).

Szóval nem szeretném, ha még egyszer steril Barbie-világgal vádolnál engem, ezzel a személyeskedő kárálásoddal meg rohadt nagyot zuhantál a szememben. Ha azt hiszed, hogy erre a véleményre csak elkényeztetett reklámélet vezetheti az embert, akkor k*rva nagyot tévedsz.

"Az idegrendszer fokozatosan alakul ki, és nem a születéssel kezd el működni, hanem korábban. Nincs egyértelmű határ, hogy a magzat mikortól érzi a fájdalmat."

Viszont a szedercsíra még biztos nem. Tehát lehet találni egy olyan tartományt, ahol még biztos nincs idegrendszer, ami működne.

"Másrészt nem értem ezt a szempontot. Ha a megszületett gyermek képes átélni a szenvedést, akkor már nem lehet megölni, viszont a meg nem születettet még igen, nehogy szenvednie kelljen az életben. De ha már megszületett, és úgy is szenvedni fog, akkor már szenvedje végig?"

Ne bonyolítsd. Amíg nincs idegrendszere, addig egy sejthalmaz. Az idegrendszer (agy) az, ami emberré teszi az embert. Tökmindegy, hogy mi lett volna ha, meg később mi lett volna a gyerekből. A nem megvalósult (és úgy általában bármilyen) jövő pont úgy nem realitás, mint a meg nem valósult múlt (mi lett volna ha). Azzal meg ne jöjjön esetleg senki, hogy de milyen csodaművész és feltaláló is lehetne a gyerekből, hisz volt pár millió ember, aki kifejezetten örült volna, ha Hitler inkább abortusz áldozatává vált volna. Egy megtermékenyített petesejt csak egy sejt, mint bármelyik másik. Bezzeg lombikozásnál el lehet dobálni őket (a fölösleget) az élet jegyében, mi?

"Te mégis ki a fenének képzeled magad, hogy ismeretlenül ilyeneket jelentesz ki rólam?"

1. Azért a rólad szóló kijelentéseket némiképp árnyalja a többesszám. Gondolom, elkerülte a figyelmedet. Ha pedig rád nem vonatkozik, akkor miért vetted magadra? De legyen, elfogadom, hogy joggal vehetted magadra, hiszen neked válaszoltam.

2. Te kinek képzeled magad, hogy megszabd sok ezer ember életét egy olyan esetben, ami saját bevallásod szerint sem egyértelmű? Te miért nevezhetsz bűnösnek mást a saját ideológiád alapján egy nem egyértelmű helyzetben? Ha neked jogod van az abortuszt választókat bűnösnek nevezni, nekem (bárkinek) is jogom lenne bármit is mondani rólad, hiszen csak azt várom el magamnak, mint amit te magadnak. De nézd csak:

"Üres rizsa." - Az írottakból mennyiben következtethettem végigszenvedett, gyötrelmes, zaklatott és mélyszegény gyerekkorra?

"Hány nem kívántan megszületett gyerekekkel rendelkező anyával éltél egy fedél alatt?" - Ez egy kérdés volt, nem kijelentés.

"Hányat kísértél végig?" - Ez is.

"Mert a fotelből megy a pofázás mindig, de aztán nekik haza (ha van haza) kell menni, aztán abban élni." - Más életét nem élheted, tehát nekik kell élni. Akármit éltél végig eddig, te most a fotelből mondod meg nekik, hogy mások mit szenvedjenek végig, az egyéni indíttatást és énközpontúságot meg még inkább megerősítetted azzal, hogy a saját életedet bizonyító erejű érv szintjére emelted.

"Te és a többiek nem lesztek ott a steril kis barbie világotokkal." - Miért, ott lesztek? Ha egyenként vágják le a karjaidat sem segítesz és nyújtasz vígaszt nekik. Ha a barbie-világ vágott ennyire lelken, akkor tényleg bocsánatot kérek, nem az volt a lényeg. De akárhogy is nézzük, a fenébe, egy számítógéped csak van! Meg internet! Meg időd/lehetőséged/szakmád olvasgatni mindenfélét!

"De ha anyám az általad prezentált gondolkodásmóddal állt volna hozzá, valószínűleg nem élnék."

1. Na és? Szerinted átélnéd azt, hogy nem élsz? Édesanyád és a többi szerettednek hiányoztál volna csak. A többiek soha nem ismertek volna. Ennyi. A meg nem született és meg nem nemzett emberek nem léteznek. Sem feltételesen, sem sehogy. Lehet, mindennapi döntéseinkkel rendszeresen alakítjuk úgy a jövőt, hogy abban egy rakás gyerek nem születik meg a döntés miatt.

2. Ha már itt tartunk, akkor mondd meg nekem légyszíves, hogy milyen gondolkodásmódom van. De ha nem találod el, akkor máris használhatod a ki-a-fenének-képzeled-magad frázist saját magadra.

"És igen, egyáltalán nem volt könnyű gyerekkorom az anyagi és a családi körülmények miatt, de azért én örülök, hogy kaptam lehetőséget az életre."

Más meg nem örül. Most akkor mi van? Más pár százalékkal kevesebb dopaminnal kell, hogy éljen. Az épp elég ahhoz, hogy neki szar legyen az, ami neked még elviselhető.

"Nem részletezném gyermekkorom életkörülményeit, mert nem sajnáltatni akarom magam, és tudom, hogy sokaknak nálunk még nehezebb és rosszabb körülmények adattak."

Minden körülmény és ember más. Sem a te, sem az én, sem más példája nem alkalmas arra, hogy itt igazságot tegyél. Ezt logikailag nem lehet levezetni. Ezért félnék én más dolgába beleszólni. Pláne, ha gyötrelem és szenvedés a tét. Ez az egyedüli jó megoldás. Azokban a helyzetekben szabad csak beleszólni a dolgokba, ha legalább minimális szinten egyértelmű, vagy legalább sokan megegyezünk abban, hogy mi a helyes. Nem azért, mert Kiss Jóska mit ókumulált ki otthon régi könyveket olvasva. Az abortusz mellett az eutanázia a másik olyan téma, ahol én inkább azokra bízom a megítélést és a döntést, akik szenvednek és akik döntési helyzetben vannak, én meg inkább csendben maradok és nem próbálok meg egy feltételezéseken alapuló, absztrakt elképzelésekkel teli témakör alapján szerencsétlen embertársaimat további, társadalmi vegzálás alá vonni. Mert a lényeg éppen az, hogy mindegy, hogy ateista vagyok, vagy sem, van-e Isten, vagy sem. Ha nincs, akkor nem szólok bele, ha van, akkor meg majd ő megoldja, pláne, hogy az egészet kvázi ő csinálja. Pont, hogy sem ateizmusból, sem teizmusból, sem semmi egyéb, ilyen ingatag alapokon álló kitalált és absztrakt gondolatrendszerek felhasználásával nem szabad kényes, problémás helyzettel, csak vesztéssel, kárral és szenvedéssel sújtott embertársaink sorsa fölött ítélkezni. Ennek a gyakorlati megvalósulása az, hogy hát az abortusz persze nem jó dolog, igen, problémás a megítélés, igen nehéz egzaktul levezetni, hogy mi a helyes, hogy mitől és mekkortól ember az ember, akkor legalább ráhagyom és nem szólok bele.

"De tapasztalataim szerint épp azok vannak azon a véleményen, hogy az az élet nem is rendes élet, és hogy úgy nem is igazán lehet élni, akik személyesen sosem tapasztalták meg."

De ha nekik az tűnik realitásnak? Most mennyiségi kérdést csinálsz az egészből?

"Szerintem éppen az jellemzően fekete-fehér gondolkodásmód, hogy a rossz körülményeket élhetetlenséggel azonosítjuk."

Én ugyan nem. A fekete-fehér gondolkodásmód ez: "Abból egy ember lehetett volna, tehát gyilkos! Kövezzük meg!". Ennyi.

"Olyan környékről származom, ahol voltak még gyerekek, akik hasonló vagy rosszabb cipőben jártak, akikkel jóban voltunk, és emlékeim szerint egyik sem kívánta, hogy bárcsak ne született volna meg."

Csak megkérdezem már a rend kedvéért: 1. Te azt hiszed, hogy az abortuszt vállalók nem tudják, hogy az kellemetlen? Lelkileg és testileg is (kinek milyen mértékben). Azért azt láthatjuk, hogy az nem a szórakozás egy formája és más sem gondolja annak. 2. Úgy gondolod, hogy úgy általában az ateisták amolyan party-elemnek, meg sportnak gondolják az abortuszt és mindenkit bíztatnak rá?

"De csak az előrelátható nehéz életkörülményekre való hivatkozás nem elegendő érv egy lehetséges élet megakadályozására."

Nem is. Viszont egy végletesen beszűkült tudat, amiben épp akkor vannak, amikor ezt a döntést meghozzák egyesek, egyébként nem biztos, hogy alkalmas lenne a gyerek felnevelésére és kihordására. Erre gondoltál-e? Mert ha ugye abortusz nem lehet, akkor a gyerek még az anyjában él, az anyja meg csinálhat sok hülyeséget, pláne, ha félig már kattant. Mit gondolsz, az öngyilkosságot nem beszűkült tudattal próbálják meg a legtöbben? 15 év börtönt nekik gyilkossági kísérletért!

"Szóval nem szeretném, ha még egyszer steril Barbie-világgal vádolnál engem, ezzel a személyeskedő kárálásoddal meg rohadt nagyot zuhantál a szememben."

Lehet, hogy kicsit elragadtattam magam, amiért elnézést is kérek, de ha egyszerűen úgy beszéltél, ahogy...

Hozzáteszem, személyeskedésben sikerült túlszárnyalni engem.

"Ha azt hiszed, hogy erre a véleményre csak elkényeztetett reklámélet vezetheti az embert, akkor k*rva nagyot tévedsz."

Ezt most csak úgy logikai alapból mondom, még aztán nehogy személyeskedésnek vedd, meg egy minden eddiginél nagyobb, akasztást érdemlő gyalázásnak: A nehézségekből sem mindenki vonja le a tanulságot. Nem is mindenki jól. Hogy te jól vontad-e le, nem tudom (ez megint az az eset, hogy nincs jogom ezt megítélni, meg nem is akarom). De sajnos pár bekezdés erejéig megtévesztettél. Persze én vagyok a hülye, hogy nem gondolom, hogy te máshogy gondolod. Azt sem értem, hogy a te történeted mennyiben jelent vígaszt azoknak, akik épp nem látnak kiutat a saját problémájukból. Hiába mondod azt, hogy szerinted az a te nézőpontodból nem probléma, mert neked volt ennél nagyobb és mégis megvagy. Az a te életed volt, emez meg az övék. Ők más emberek, más aggyal és más testtel. Ha én 2 méteresnek születek, hiába mondom a törpének, hogy a magasugrás jó biznisz.

Előzővel egyetértek. Közben találtam egy írást:

[link]

" "De ha anyám az általad prezentált gondolkodásmóddal állt volna hozzá, valószínűleg nem élnék."

1. Na és? Szerinted átélnéd azt, hogy nem élsz? Édesanyád és a többi szerettednek hiányoztál volna CSAK. A többiek soha nem ismertek volna. Ennyi. " "

*

Hát ilyen nincs. Ilyet nem írhat le senki. Rosszul látok.

Tisztáznunk kellene valamit. Mind a 7 milliárdan fölöslegben vagyunk itt (jelenleg) A növények, fák, madarak, állatok jól el lennének nélkülünk.

Ha pontosak szeretnék lenni: a szavazati joggal rendelkező 18 éves ifjút kellene megkérdezni: Fiam, akarod az életet, vagy sem? (Természetesen ez áll a "házasodó"bzikhoz odaadott kisemberre is: 18 évesen kell megkérdezni, kell-e két tündibündi "apa" vagy két "anya")

Addig pedig HELYETTÜK KELL felelősségteljesen dönteni.

ÉS még egy:

A fogantatástól kezdve NEM SEJTHALMAZ- az építkező, formaképző erővel(!) alakuló, LÉTESÜLŐ magzat.

Nem keverhető össze egy rákos daganattal, sejtburjánzással, bár sokak szemében praktikusan hangzik.

„Viszont a szedercsíra még biztos nem. Tehát lehet találni egy olyan tartományt, ahol még biztos nincs idegrendszer, ami működne.”

Persze. De nincs élesen elválasztható határvonal. Mellesleg az embrió a 6. héttől már agyi aktivitást mutat. Az idegrendszer akkorra már szinte biztosan el kezdett kialakulni, mikorra a nő észleli a terhességet a menstruációs ciklus kimaradásából.

(Megjegyzendő, hogy nem értek egyet azzal, hogy az embert az idegrendszere határozná meg, de most erről nem szeretnék vitázni).

- - - * * * - - -

„A nem megvalósult (és úgy általában bármilyen) jövő pont úgy nem realitás, mint a meg nem valósult múlt (mi lett volna ha).”

„Szerinted átélnéd azt, hogy nem élsz? Édesanyád és a többi szerettednek hiányoztál volna csak. A többiek soha nem ismertek volna. Ennyi.”

Akkor megfelelő ürüggyel (mondjuk valakinek nem tetszik a képed), téged is jogosan meg lehet ölni. Hisz a még le nem élt életed nem realitás, tehát nincs is, te pedig úgysem fogod sajnálni, mert már nem élsz, max a hozzátartozóid. De a maradék hétmilliárd embernek meg úgysem jelentene semmit. És hogy teljes legyen az alátámasztottság, mondjuk álmodban és gyorsan, akkor úgysem éreznél semmit.

„A meg nem született és meg nem nemzett emberek nem léteznek. Sem feltételesen, sem sehogy.”

A már megölt emberek sem léteznek sem feltételesen, sem sehogy.

- - - * * * - - -

„Azért a rólad szóló kijelentéseket némiképp árnyalja a többesszám. Gondolom, elkerülte a figyelmedet. Ha pedig rád nem vonatkozik, akkor miért vetted magadra? De legyen, elfogadom, hogy joggal vehetted magadra, hiszen neked válaszoltam.”

Nyilvánvalóan engem is beleértettél, nem kell magyarázkodnod. Attól még, hogy nem mondtad ki közvetlenül, még kimondtad.

„Te kinek képzeled magad, hogy megszabd sok ezer ember életét egy olyan esetben, ami saját bevallásod szerint sem egyértelmű? Te miért nevezhetsz bűnösnek mást a saját ideológiád alapján egy nem egyértelmű helyzetben? Ha neked jogod van az abortuszt választókat bűnösnek nevezni, nekem (bárkinek) is jogom lenne bármit is mondani rólad, hiszen csak azt várom el magamnak, mint amit te magadnak.”

Terelsz. Én nem az érveidet támadtam itt, hanem a hangnemed. Ítéletet mondtál felőlem teljesen megalapozatlanul, és nem kicsit degradáló stílusban. Nem érzem, hogy jogtalan lett volna a felháborodásom. Tiszteletlen voltál.

Erőteljes ferdítés, hogy attól, hogy kifejtem egy véleményem egy kérdésben, máris meg akarnám szabni mások életét.

Senkit nem neveztem bűnösnek. Senkit nem ítéltem el. Az abortusz gyakorlatát ítélem el, nem pedig az azt követő embereket. A bűnt ítélem el. Nem azt mondtam, hogy aki abortuszt hajtott végre, azoknak börtönben/pokolban a helye.

„Az írottakból mennyiben következtethettem végigszenvedett, gyötrelmes, zaklatott és mélyszegény gyerekkorra?”

Semennyire, és kérlek ne gúnyolódj. Szándékosan nem ezeket a szavakat használtam. Nem kellett volna ítélkezned, akkor nem lenne, amivel az ítélet szemben áll, s ez az egész fel sem merül.

„Ez egy kérdés volt, nem kijelentés.”

Kérdés formájában feltett kijelentés volt, hisz a szövegkörnyezetből kiderült, a kérdést már magadban eldöntötted.

„Más életét nem élheted, tehát nekik kell élni. Akármit éltél végig eddig, te most a fotelből mondod meg nekik, hogy mások mit szenvedjenek végig, az egyéni indíttatást és énközpontúságot meg még inkább megerősítetted azzal, hogy a saját életedet bizonyító erejű érv szintjére emelted.”

Nem bizonyító erejű érvként hoztam, hanem cáfolatként. Egy állítás cáfolásához pedig elég egy ellenpélda. Annak cáfolata, hogy a nem kívánt terhességből születő gyermek szükségszerűen szenvedést minden érintett életébe. Ha pedig nem így van, nincs jogunk egy feltételezés alapján véget vetni egy életnek.

„Miért, ott lesztek? Ha egyenként vágják le a karjaidat sem segítesz és nyújtasz vígaszt nekik. Ha a barbie-világ vágott ennyire lelken, akkor tényleg bocsánatot kérek, nem az volt a lényeg. De akárhogy is nézzük, a fenébe, egy számítógéped csak van! Meg internet! Meg időd/lehetőséged/szakmád olvasgatni mindenfélét!”

Mert ez társadalmi felelősség. Persze, nem tudnék mindenkinek ott lenni, de mondjuk a környezetemben élő, számomra fontos és kevésbé fontos emberek bizony számíthatnak rám. Egyedül nem válthatom meg a világot, és a véleményem kifejtése még nem kormányprogram.

- - - * * * - - -

„Ha már itt tartunk, akkor mondd meg nekem légyszíves, hogy milyen gondolkodásmódom van. De ha nem találod el, akkor máris használhatod a ki-a-fenének-képzeled-magad frázist saját magadra.”

Nem fogok rá kísérletet tenni, mert tudom, hogy nem sikerülne. Neked sem kellett volna.

- - - * * * - - -

„Ezt logikailag nem lehet levezetni. Ezért félnék én más dolgába beleszólni. Pláne, ha gyötrelem és szenvedés a tét. Ez az egyedüli jó megoldás. (...)Ha nincs, akkor nem szólok bele, ha van, akkor meg majd ő megoldja, pláne, hogy az egészet kvázi ő csinálja. Pont, hogy sem ateizmusból, sem teizmusból, sem semmi egyéb, ilyen ingatag alapokon álló kitalált és absztrakt gondolatrendszerek felhasználásával nem szabad kényes, problémás helyzettel, csak vesztéssel, kárral és szenvedéssel sújtott embertársaink sorsa fölött ítélkezni. Ennek a gyakorlati megvalósulása az, hogy hát az abortusz persze nem jó dolog, igen, problémás a megítélés, igen nehéz egzaktul levezetni, hogy mi a helyes, hogy mitől és mekkortól ember az ember, akkor legalább ráhagyom és nem szólok bele.”

Nem hiszem, hogy erkölcsi kérdésekben létezne neutrális álláspont. Ha így lenne, jog sem létezne, mert az sem csak a közügyekről szól, bizony része a magánélet is, ha nem is személyesítve. Rengeteg jogi szabályozás a pont olyan kérdésben foglal állást, ami az egyén személyes döntésén múlik, és olykor szenvedésről szól. Ha látsz egy öngyilkosságra készülőt, állampolgári kötelességed megakadályozni, holott lehet, hogy az élete csupa szenvedés. Akiknek sok szenvedés van az életükben, azok sem fognak tudni legálisan szintetikus drogot vásárolni, pedig biztos jobban éreznék magukat tőle.

Valahol a jognak is vissza kell vezetődnie az alapelvekre, amik tisztán absztrahált, önkényesen elfogadott igazságok, akárcsak a vallás vagy erkölcs, és ezek sokszor át is fednek. Az abortusz kérdése pont olyan ügy, ahol ezek találkoznak.

„ A fekete-fehér gondolkodásmód ez: "Abból egy ember lehetett volna, tehát gyilkos! Kövezzük meg!". Ennyi. ”

Ez pedig ugyanúgy nem igaz az abortusz ellen tiltakozókra. A gyakorlatot vetjük el, nem az emberek felett akarunk ítélkezni. S ha ennek eredményeképp az abortusz, mint törvényes lehetőség elzárul, természetesen biztosítani kell más lehetőséget azoknak, akik ez választanák, hogy életüket minél hiánytalanabbul élhessék. Például megfelelő szociális védőhálóval, adoptálási rendszerrel, stb. A lényeg, hogy létezhet más megoldás is.

„

Csak megkérdezem már a rend kedvéért: 1. Te azt hiszed, hogy az abortuszt vállalók nem tudják, hogy az kellemetlen? Lelkileg és testileg is (kinek milyen mértékben). Azért azt láthatjuk, hogy az nem a szórakozás egy formája és más sem gondolja annak. 2. Úgy gondolod, hogy úgy általában az ateisták amolyan party-elemnek, meg sportnak gondolják az abortuszt és mindenkit bíztatnak rá?”

Nem, és nem.

„Nem is. Viszont egy végletesen beszűkült tudat, amiben épp akkor vannak, amikor ezt a döntést meghozzák egyesek, egyébként nem biztos, hogy alkalmas lenne a gyerek felnevelésére és kihordására. Erre gondoltál-e? Mert ha ugye abortusz nem lehet, akkor a gyerek még az anyjában él, az anyja meg csinálhat sok hülyeséget, pláne, ha félig már kattant. Mit gondolsz, az öngyilkosságot nem beszűkült tudattal próbálják meg a legtöbben? 15 év börtönt nekik gyilkossági kísérletért!”

Ez már biza' nehezebb kérdés. Modern világunk szerintem egyik nagy ellentmondása, hogy pl. targoncavezetéshez jogosítvány kell, gyermekneveléssel meg minden jött-ment próbálkozhat. De ez a kérdés túlmutat az abortuszon, és nem próbálkoznék meg válaszolni rá.

„Lehet, hogy kicsit elragadtattam magam, amiért elnézést is kérek, de ha egyszerűen úgy beszéltél, ahogy...

Hozzáteszem, személyeskedésben sikerült túlszárnyalni engem.”

Nem érzem, hogy kiérdemeltem volna, de elfogadom. A személyeskedésben való túlszárnyalás pedig szándékos volt.