Miert jott be ennyire divatba a depresszio, vagdosas, onutalat?

Én nem divatból utálom magamat, hanem azért, mert ronda vagyok. Azt nem tudom, hogy depressziós vagyok-e, de nem vagdosom magamat.

19F

Az emberek nem a maguk urai, nem ők hanem mások és a külső körülmények irányítják életüket. Mások elvárásainak kell megfelelniük. Van itt két idézet, aminek pont az ellenkezője valósul meg:

"A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van."

"A boldogság ott kezdődik, amikor azt csinálsz, amit akarsz, és nem azt, amit mondanak."

Mióta divat ez? Csakmert általában ami divat, azt az emberek követik, rajongják, kedvelik, népszerűsítik...

Engem mégis kirekesztettek, belém rúgnak, lenéznek a depresszió miatt. És ez nem a megjátszott féle depresszió, hanem a valódi. Arról a kutya se mondaná, hogy divat. A hasmenés előbb hozható divatba, mint ez a borzalom.

A depresszió nem divat, hanem népbetegség. Mindenkinek vannak depressziós napjai, de nem mindenkinek van közepes vagy erős depressziója. A rossz kedv depressziót szül, a nagy terhelés szintén, a boldogtalanság is, a munkanélküliség is, a nem megfelelő családi környezet, a rossz múlt, a kilátástalanság (akár kapcsolati, akár munkahelyi, akár más téren). Nem mindenki ilyen. Vannak, akik próbálják kezelni, vannak akik orvoshoz fordulnak és vannak akik amúgy nem depressziósok, de majmolják a divatot.

A vagdosás... nem egyszerű dolog. A fizikai fájdalomra a test úgy reagál, hogy fájdalmat csillapít, idő után endorfint, amitől jön a boldogság... azaz csak jobb kedv. Ez sem mindenkinél igaz. Van, akinek nem jobb a fizikai fájdalomtól.

Az önutálat majd abból adódik, hogy mások is utálnak, de legalábbis nem szeretnek. A szeretet hiánya egy olyan megerősítést ad, hogy magadban van a hiba. Ebből adódik, hogy nem kedveled azt aki és azt ami vagy. Innen már egyenes út az önutálatig.

Őszintén... ez kb. 5-8 éve volt ekkora divat, amikor még tinédzser voltam, és mindenki emo, goth, vagy valami más depressziót sugalló szubkultúra tagja akart lenni.

Bevallom, nekem is volt ilyen korszakom, de én nem divatból csináltam, hanem nagyon kemény iskolai zaklatáson estem át.

Gyűlölték magam, mert az osztályom, és egyébként az egész iskolai közösség azt éreztette velem, hogy “megérdemlem”, “ez a sorsom, és én már örökre az iskola omegája maradok”.

Aztán hála Istennek elkerültem gimibe, száz kilométerrel arrébb, és mintha újjászülettem volna! Most pedig milliókkal pozitívabb vagyok, végre lett önbizalmam, megtaláltam, hogy miben vagyok igazán tehetséges, és készülök az egyetemre.

Tehát...elhiszem, hogy ma is léteznek “pózerek”, mint egykor, de úgy gondolom, hogy ebben a korban, mivel a tinédzsereknél érzékenyebb személyek nem nagyon léteznek, elég gyakran előfordulhat ez.

Êppen ezért fontos időben odafigyelni az ilyen személyekre a környezetünkben, mert lehet, hogy első pillantásra lekezelteknek és erőtlennek tűnnek, és pont ezért van szüksêgük támogatásra, és pozitív személyekre. Amúgy meg, miért is ítélkeznél egy olyan emberről, akivel még egy szót sem váltottál, max. az őt körüllengő alaptalan pletykãkat ismered?!

És így visszagondolva: már nem hátrányként, hanem csupa pozitívumként élem meg azt, hogy kilógtam a sorból.

Én mertem “stréber” lenni, és most bármilyen helyzetben képes vagyok megcsillogtatni az intellektusomat, a szenvedéseit megtanítottak arra, hogy ÉN SE ítélkezzek elhamarkodottan és felszínesen. Nem bánom, hogy a karomon még mindig látszik néhány halvány sebhely, mert ez mindig emlékeztetni fog arra, hogy én nagyon mélyről törtem fel az életkedv felé.

Büszke vagyok arra, hogy nem lettem a tipikus picsogós hetero csaj, aki anélkül el sem tudja képzelni az életét, hogy a pasija, akivel “extrém komoly” a kapcsolata, ne fogdozza non stop a seggét.

Örülök, hogy már minden tekintetben fel tudom vállalni magam, és a környezetem, amiben most élek, sokkal elfogadóbb, és lazább ilyen téren is.

Szöval, ha nem hagynánk ezeket a fiatalokat ilyen drasztikus dolgokba menekülni, akkor talán értelmesebb elfoglaltsãgot találnának ezeknêl.

Azért többek között, mert van digitális világ. A fiatalok 90%-a zenét hallgat, online éli az életét, effektíve elfelejtenek személyesen vezetni kapcsolatot. Ez persze ront a kommunikációs készségen, gyakrabbá teszi a félreértéseket, az eltéréseket, s ezeket sokak nem tudják kezelni.

Másik ok, hogy a szülők se foglalkoznak annyit a gyerekekkel, mint anno, egyedül, figyelem nélkül hagyják őket, vagy épp agresszívek velük. Ez se tesz jót.

Stb.

Nem is beszélve arról, hogy régen a delikvens hazaért az iskolából, otthon elmesélte, mi történt vele, és legalább abban az időintervallumban békén hagyták, amíg otthon volt.

Ma pedig már sajnos Facebookon, és más platformokon is tudják zaklatni az áldozatot.