Utólag milyen jelei voltak annak, hogy leszbikus vagy?

Iskolában mivel csúfoltak a fiúk, sírtam ha mellém ületettek egyet a padba. Már 1-2.osztályban arról sugodosott a többi kislány, hogy melyik fiú tetszik nekik, én meg csak undort éreztem. Ezt később sem nőttem ki, mikor a többi lány 5-6.ban túl volt az első csókon én ódzkodtam a gondolattól. De nem tartottam ezt furcsának, mivel visszahúzódó, áldozattípus voltam és a fiúk különösen ebben az időszakban kegyetlenül bántalmaztak. Volt néhány lány is, de inkább a fiúktól féltem, mert nekik vissza sem tudtam ütni. Így tévesen ezzel magyaráztam az ösztönös tartózkodást ami bennem élt. 8-9.ben már minden lánynak volt legalább egyszer pasija, nekem nem, de még ekkor is a korábbi traumákkal magyaráztam, hogy rosszul vagyok a pasiktól. Erre csak rátett, hogy még középsuliban is akadt néhány vicces kedvű srác aki folyton rajtam "mókázott" = megalázott és megfelélemlített, igaz a verés már elmaradt középsuliban. Úgyhogy ez a meggyőződésem, miszerint azért nincs semmiféle kapcsolatom pasikkal, mert gonoszak velem, kitartott a fősuli végéig.

Aztán ott álltam felnőttként, új emberként és nem tudtam mihez kezdjek. Gyerekkoromban szegények voltunk, de aztán anya új munkát talált, én a fősuli mellett dolgoztam, így fokozatosan javult az anyagi helyzetünk. Koromnál fogva is nőiesedtem (későn érő típus vagyok), egyre jobb és stílusosabb ruhákban jártam, sminkelni kezdtem, tellett fodrászra, kozmetikusra. Aztán mikor rendesen dolgozni kezdtem hirtelen jól kereső nő lettem, el tudtam járni nyaralni, pihenni, szórakozni, rátaláltam önmagamra, ami meg is látszott a külsőmön és az önbizalmomon is. Az első munkahelyemen olyasmit tapasztaltam amit addig még nem: hirtelen befogadtak a többiek, senki sem kezelt lúzerként, senki sem csúfolt. Úgy kezeltek mint bárki mást. Szóval jóban voltam szinte minden kollegámmal,férfiak is elkeztek udvarolni normális hangnemben, de egy belső gát mindig leblokkolt, valami mindig arra ösztönzött, hogy menekülőre fogjam. A nőkkel ellenben jól kijöttem, mindig is csodáltam az erős nőket.

Aztán találkoztam egy olyan nővel, aki mindenre tipikus példaképszerű nő volt. Magabiztos, (az én magabiztosságom elég gyenge lábakon áll, bármi elfújja egy pillanat alatt) kedves (én hiába igyekszem kedves lenni, ha előjönnek bennem azok az érzések, hogy nem bízok valakiben, vagy feldühít ha azt látom hogy bántanak másokat, akkor primitív érésvilágúnak érzem magam) művelt (mert én minidg műveletlennek érzem magam, bármennyit tanulok), győnyörű és ízléses (mert én csúnyának érzem magam, bármennyit is áldozom a külsőmre, és olcsó, közönséges megjelenésűnek, pedig a Tescoba is kosztümbe megyek vásárolni), kratív (én próbálkozom novállák, versek és regények írásával, festéssel,zenével de nem érzek magban semmi krativitást).

Szóval ő az volt, ami én csak szeretnék lenni. A csodálatom iránta nem ismert határt, aztán átalakult valami mássá (vagy kezdettől fogva más volt?):szerelemmé.

Mióta együtt vagyunk pedig úgy érzem megtaláltam a válaszokat, megtaláltam a helyem, most már értem miért nem kértem soha a pasikból.

28/N

3as, annyira érzekletesen es képszerűen írtad le, hogy szinte úgy érzem, ismerlek. Bárki is vagy, nagyon kedvellek. A stílusod és írásmódod lehetővé tenné, hogy erre a konkrét témára fókuszálva, regény formába öntsd a történeted. Ha egyszer rászánod magad, én nagyon szeretném majd elolvasni. Ezt komolyan gondolom. Ha akkor eszedbe jutnék majd, dobj ide egy üzit.

Én ffi vagyok, de rosszul érzem magam attól, h veled így bántak a fiúk. Remek dolog, hogy vegül minden a helyére került, és teljes, boldog életet élsz. Azt hiszem, sokszor eszembe fogsz jutni.