Fantasy könyv írása: érdemes folytatnom? (részlet lejjebb)

folytatnom? (részlet lejjebb)

Belekezdtem egy fantasy könyv írásába, de nem tudom, hogy van e olyan szintek hogy folytassam. Kérlek segítsetek ebben :)

Az ég nyugodt kék, a fű sárgás, de még inkább zöld volt. Ugyan az az egyhangú, nyári nap, mint a tegnap, vagy a tegnapelőtt. Will éppen a tehenet legeltette, mikor észrevette a faluból felszálló füstöt. Nem tudta, hogy mi ég így, de sejtette, hogy nem jelent jót. Ez a füst sűrű volt és fekete, benne izzó parazsakkal. Még soha nem látott ilyet. Felszaladt egy kis domb tetejére, hogy megnézze, mi történik odalenn. Mikor felért, földbe gyökerezett a lába. A falu égett, a családja még ott volt lent, valahol a tomboló lángok között! Szinte önkívületben elindult otthona felé. Egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem szinte már repült, hogy segítsen szülein és két testvérén.

Egyszerre azonban a földön találta magát, szájára egy erős kéz tapadt. Rémülten nézett támadójára, de nagy megdöbbenésére apja feküdt mellette a földön.

- Maradj csendben! – utasította halkan. – A falut megtámadták. Anyád és Arietta még bent vannak. Én most visszamegyek értük, de te és Allard elindultok a barlang felé. Majd utolérünk titeket. Menjetek! – adta ki a parancsot és már el is indult a falu irányába. Willnek még elbúcsúzni sem maradt ideje.

Miután apja elment, olyan üresnek tűnt minden. A fűszálak halkan susogtak a füle mellett, valahol messze egy varjú károgott. Ebből a csendes, nyugodt világból bátyja riasztotta fel:

- Indulnunk kell, Will!

Csak egy egyszerű mondat volt, mégis, olyan szívszorongató érzés fogta el a fiút, hogy majdnem elsírta magát. El kellett hagynia az eddig ismert világot, el kellett innen mennie.

Meséltek már neki a barlangról, amit nem lehet megtalálni, de már nem hitt a mesékben. Nem volt már kisgyerek, aki minden mesét elhisz, amit mondanak neki. Nem lehet egy barlangot nem megtalálni, ha akkora szája van, hogy egy szekér is kényelmesen befér rajta.

Egy ilyen barlangot nem lehet nem megtalálni, és most mégis oda küldték őt bátyjával. Nem tudta, hogyan jutnak el odáig, de még azt sem, hogy merre induljanak, Allard azonban nagyon határozottan indult el Dél felé tehát követte őt.

Alighogy elindultak, meg is kellett állniuk. Először Allard figyelt fel a halk dobogásra, majd valamivel később Will is meghallotta. Lovasok közeledtek feléjük. Gyorsan kellett cselekedniük. Nem láthatják meg őket, mert az a vesztüket jelentené. Errefelé nem sok embernek volt lova, és az a kevés, akinek volt is, csak a szekér elé fogta be igáslónak.

Will észrevett egy magányosan álló fát. Szólt Allardnak, de ő leintette.

- Az az egyetlen fa a környéken. Biztos, hogy ott meg fognak állni.

- De a gyökerek között elbújhatnánk! – erősködött Will.

- Nincs annyi időnk! Gyorsan, gyere! Tudok egy jobb helyet. – és Allard már el is indult egy dombos terület felé.

Will ezt nem értette, de követte bátyját. Allard, miután odaértek az egyik dombhoz, kettéválasztott egy nagy fűcsomót, és Will meglátta. A fűcsomó mögött egy nagy lyuk tátongott, ami akkora volt, hogy egy felnőtt ember még éppen átpréselhette volna rajta magát. Ez persze Willnek nem okozott komolyabb problémát Allard azonban már nehezebben jutott be, mivel a maga húsz évével már felnőttnek számított. Will ment előre Allard pedig követte, miután visszaállította a fűcsomót a barlang szája elé, hogy a lovasok nehogy rátaláljanak a rejtekhelyre. Könnyedén bemásztak a kis barlangba, ami nem is volt olyan kicsi, mint ahogy azt Will gondolta.

Belülről a dombocska egészen más alakot öltött. A bejárati nyílás egy öt-hat láb hosszú, szűk folyosóban folytatódott, amelyet a domb tetején növő füvek gyökerei hálóztak be, és ez által védték meg a beszakadástól.

A folyosó végén egy hatalmas tér körvonalai kezdtek kibontakozni a félhomályban. Will érezte, hogy a talaj lejteni kezd. Megállt, és megvárta Allardot, aki valahonnan szerzett egy fáklyát. Sikerült meggyújtaniuk és most már világosban is megcsodálhatták a barlangot. Egy óriási terem szélén álltak, aminek a közepén egy nagy, csiszolt kőtömb feküdt, akár egy nagy asztal. Körülötte szétszórva rozsdás vasfegyverek és páncéldarabok hevertek. A terem akkora volt, hogy egy fáklya fényénél nem is lehetett ellátni a másik végébe, ami nyugtalanította kicsit Willt, mert nem tudta, hogy mi bújik meg a félhomályban. A terem falai kőből voltak, mennyezete szorosan egymásba fonódó, vörös-fekete gyökerekből.

Will szóhoz sem jutott, de Allard elkezdte szétválogatni a fegyvereket. Közben odaszólt neki, hogy ha akar, menjen, keressen egy fáklyát és nézzen körül, mert itt töltik az elkövetkezendő pár napot. El is indult, de mikor elkezdett kotorászni az egyik fal mellet a sötétben, egy koponya akadt a kezébe, amitől hangosan felsikoltott, és visszaszaladt Allardhoz, aki jól leszidta, hogy ne kiabáljon, mert a végén még a lovasok megtalálják a barlangot.

Miután Will kissé kiheverte a koponya okozta sokkot, újra elindult, de ezúttal sikerrel is járt. Talált egy fáklyát, meggyújtotta, majd elindult felfedezni a barlangot. Egy helyen a fal mellett, észrevett valami csillogó dolgot. Odaszaladt, hogy elvigye Allardnak. Mikor közelebbről megnézte, egy egyszerű, de szépen megmunkált markolatot látott, ami egy nagy halom rongyból állt ki. Mikor kihúzta a rongyok közül a kardot, nem értette, hogy hogy lehet ilyen kicsi. Nem lehetett hosszabb, mint Will karja.

Visszaszaladt Allardhoz, hogy megmutassa neki szerzeményét, de nem találta őt sehol sem. Nagyon megijedt, nem tudta, hogy mitévő legyen most. „Mi van, ha a lovasok megtalálták a barlangot és elfogták Allt? Az csak miattam lehet. Nem lett volna szabad elsikítanom magam egy buta koponya miatt! De az is lehet, hogy csak kiment szétnézni, hogy elmentek-e már a rossz emberek.” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejében, mígnem arra a következtetésre jutott, hogy ki kell mennie és megnézni, hogy hol lehet All.

A lehető leghalkabban átkúszott a szűk kijárton. Egyre világosabb lett, ahogy haladt kifelé, de amikor széthúzta a fűcsomót, a nap teljesen elvakította. Legszívesebben felkiáltott volna fájdalmában, de nem tehette. Mikor kicsit megszokta a nagy fényt, kidugta fejét a lyukból.

Óvatosan körülnézett, de nem látott semmit. A magas fűben mintha egy ösvény rajzolódott volna ki. Will ezt követte a földön kúszva. Útja egy domb tetejére vezetett.

Itt megállt körülnézni, de ahogy felemelte a fejét, azzal a lendülettel hasalt is vissza a fűbe. Alig néhány lépésnyire fekhelyétől, a kiemelkedés aljában, lovak legeltek. Nem messze tőlük néhány ember beszélgetett. Ez vagy azt jelentette, hogy a faluját felprédáló lovasok veszélyesen közel kerültek a barlanghoz, vagy azt, hogy a lovagok érkeztek meg, akik minden héten jártak a faluba az apjához.

Ilyenkor mindig magukra zárták az ajtót, és csak valami nagy titokról beszélhettek, mert az ajtó elé két őrt is állítottak és mindenkinek megtiltották, hogy a szoba közelébe menjen.

Néhány perccel később, mikor szíve már nem kalapált olyan vadul, újra kinézett a domb fölött, de akkorra már a lovasok eltűntek. Csak a lovak maradtak ott kikötve, egy földbe szúrt kopjához, amin egy kis címer lobogott. A kis, szaggatott lobogón egy vicsorgó, véres fogú kutyafej volt, fekete alapon. Will még soha nem látta ezt a jelzést. Tehát a banditák táborát találta meg. „De vajon hova mehettek?” - tűnődött, majd egy kicsit feljebb emelkedett és meglátta őket. A dombot megkerülve, csendben osontak a magas fűben a barlang felé.

Majdnem odaszaladt hozzájuk, mivel, nagy megdöbbenésére, Allard vezette őket. De csak majdnem. Éppen kelt volna fel a fűből, mikor az egyik bandita elkezdte kihúzni a kardját. A többiek követték a példáját. Allard értetlenkedve nézett rájuk, de az egyikük, aki valószínűleg a vezetőjük volt, egy hatalmas termetű férfi, súgott neki valamit, amitől látszólag megnyugodott.

Mikor odaértek a barlang bejáratához megálltak és beküldték Allt. Ő bement, a banditák pedig elbújtak a kijárat két oldalán. Nem sokkal később Allard előmászott a lyukból és valamit magyarázott a vezérnek, aki ettől teljesen elvesztette a fejét. Elkezdett ordítani rá, recsegő hangján.

- Hogy tudtál elveszíteni egy tíz éves kölyköt? Hogy? – akkora pofon csattant Allard arcán a páncélkesztyűs kéz jóvoltából, hogy a földre zuhant, és kiköpte néhány fogát, némi vér kíséretében. Megpróbált felállni, de a nagy ember úgy gyomron rúgta, hogy újra visszazuhant a földre. Közben végig ordított. Az emberei csak álltak és közömbös arccal nézték, ahogy a vezérük félholtra rugdossa Allt, Will azonban nem bírta. Visszafeküdt a fűbe. Nem tudta, hogy mitévő legyen most, hogy elveszítette egyetlen pártfogóját. Mikor erre gondolt, eszébe jutott, hogy szülei és húga is a barlangba jönnek, ha már kimenekültek a faluból. Figyelmeztetnie kellett őket!

Elindult a domb másik oldalán lefelé. A dombtetőn még óvatosan kúszott, de amikor úgy érezte, hogy nem láthatják a banditák, felállt és leszaladt a lovakhoz. Tudta, hogy lóval gyorsabban haladhatna, de még sohasem lovagolt ezelőtt, leszámítva a tehenet, de azon nem ugyan olyan. Mindenesetre, „Egy próbát megér.” - gondolta, és felmászott a hozzá legközelebb eső lóra. Kihúzta a kopját a földből, és rácsapott egy másik lóra, hogy a banditák ne tudják őt üldözni egy darabig. Arra azonban nem számított, hogy az ő lova is a többi után fog futni, így beletelt egy kis időbe, mire elszakadt tőlük, viszont mikor már elég távol kerültek egymástól a ló már úgy engedelmeskedett neki, mint a kezes bárány.

Hallotta a háta mögött a banditák kiáltozását, amiből kihallatszott a vezér recsegő hangja, de ez már nem számított. Nem érhették őt utol lovak nélkül és mire összefogdossák a lovaikat, ő már rég a faluban lesz, és ott majd megvédi a családja. Ezért mielőbb szeretett volna odaérni. Hajtotta a lovat, ahogy csak bírta, mikor azonban felért a falut határoló egyik domb tetejére, majdnem sírva fakadt. A falu helyén csak füstölgő romok maradtak. Néhány holttest, amit megkímélt a tűz, a varjak lakomájává vált.

Leszállt a lóról és körbejárta a tetemeket, miután legyőzte valamennyire undorát. A faluba azonban nem ment be. Úgysem volt már ott semmi az elszenesedett testeken és a házak fekete romjain kívül.