A Szent Johanna gimiben hány sor van egy oldalon, és milyen szélesek a sorok?

Útvesztő 227 oldal

Nincs semmi új nap stb. Simán le tudod mérni

Itt van pár random oldal random könyvekből. A képlink alatt a szöveg, majd hullámvonal, s jön a következő könyv. Másold be Word-ba, s nézd meg mennyi. (Nem gépelés, hanem szövegfelismerés)

¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬

Jonathan Maberry (szerk.): Aliens: Életre halál

[link]

ég felé. Egy pillantást vetett a szkafandere alkarjára er zorra. A kijelzőn színes, hullámzón felem vonalakat és fel-felvillanó számokat látott: a készülék érzékelte és rögzítette a környezeti és atmoszferikus adatokat. Természetesen az értékek nem állíthatták meg a tiszthelyettest, ő mindenképpen végre akarta hajtani a feladatot, de az információk eljutottak a Typhoonra is, ahol a tudományos tiszt, Jepse is ahol a tudományos tiszt, Jepson kedvére analizál. hatta őket.

A szkafanderbe zárt nő kénytelen volt hátradőlni egy hogy a tekintetével követhesse az ég felé nyúló fákat

- Baromi nagyok, nem? Fogadni mernék, legalább kétszer akke rák, mint a Földön a legnagyobb vörösfenyők.

- Fogadni? Mennyiben? – kérdezte London.

– Jaj, dugulj már el, London! - Gilmore néhány könnyed, szökkenő lépést tett a legközelebbi fa irányába. A növény átmérője alig néhány méter lehetett, de (valószínűleg ugyanannak az alacsony gravitációnak köszönhetően, amely lehetővé tette a nő számára, hogy egy-egy lépéssel a szokásos

távolság többszörösét megtegye) legalább ezer méter magasba nyúlt.

Gilmore meglökte a fa törzsét, ami könnyedén elhajolt az érintésétől.

- Nem hiszem, hogy ezek fák. Inkább óriási fűszálak lehetnek. Veszel belőlük mintát?

London már elővette a megfelelő szerszámot és a mintagyűjtő zsákot.

- Veszek... Képzeld el, mekkora paradicsomok fognak nőni rajtuk, miután sikerül feltörni a genetikai kódjukat!

Gilmore átállította a vizorját, teleszkopikusan végigszkennelte a környéket.

- Orült egy világ - mondta. - A gravitáció értéke a földi nu szonkét százaléka, mégis van atmoszférája. Oxigén, víz, fejlett 10ra, valószínűleg fauna is létezik.

London lemetszett egy darabkát a rozsdavörös növénybol, a mintát a zsákba helyezte.

¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬

James A. Moore: The Predator: Vadászok és prédák

[link]

Annak, hogy úgy döntött, megtartja Woodhurstöt, tulajdonképpen egyetlen oka volt: az öreg rengeteg titkot ismert, és való. ban fontosnak tartotta a Csillaglesőt. Az efféle szenvedélyességet nehéz mással helyettesíteni.

Woodhurst tehát maradhatott, de csak addig, míg a szabályok szerint játszik. Ezt eddig megtette. Traeger gondoskodni akart róla, hogy ez így is maradjon. Fél másodperc alatt a helyére tudott volna állítani egy megfelelő embert - a kezében volt az alkalmas jelöltek listája -, de úgy gondolta, amíg a rövid pórázon tartott tábornok nem lép át egy határt, addig nem lesz szükség cserére.

Church egy köteg papírlappal érkezett; ideges volt az arca. - Elhoztam önnek a legutóbbi jelentéseket. - Valami érdekes? Valami jó? - Fennáll a lehetősége annak, hogy kijutott egy adás.

- Tessék? Church mereven Traeger szemébe nézett, úgy válaszolt.

- Elképzelhető, hogy a ragadozó eljuttatott valamiféle üzenetet az övéinek. Talán figyelmeztette őket, hogy balul sültek el a dolgai.

Traeger ingerülten bámult Churchre, aki gyorsan hátralépett és úgy emelte fel a kezét, mintha megadná magát.

- De lehet, hogy semmiség az egész. Nem tudhatjuk. Komoly elektromos kisülés következett be a robbanás során. Egyesek szerint ez a jelenség leárnyékolhatta az adást. Az embereink még vizsgálják az ügyet. Eddig csak azt tudjuk bizonyítani, hogy... kiment valami. Talán csak zörej.

Traeger bólintott. Úgy gondolta, ezt majd megemlíti a tábornoknak. Kíváncsi volt a véleményére.

Majd megemlíti... Majd. Az öreg figyelmét egyelőre lekotötték a fiai.

¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

[link]

kicsorrant, akár az a csordultig levő kávéscsésze melybe egy jókora cukrot. Az ellenőr kérte jegyemet. Ujra ki kellett gombolkoznom, s ezúttal szabadon levő jobb kezemmel kellett megkeresnem erszényemet, melyet imént bal nadrágzsebembe

süllyesztettem.

De határozottan szerencsém volt. Amint az ellenőr alagutat siva az eleven testek közt a kocsi belsejébe furakodott, egy Baros emberhullám engem is befelé sodort, és - eleinte nem hittem szememnek - én is benn voltam, benn a kocsi belsejében: „megérkeztem”.

Közben valaki fejbe ütött, télikabátomról lepattant pár gomb is, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig jutottam. Leülésről természetesen szó se lehetett. Az ülők kiváltságos társadalmát egyébként se láttam. Eltakarták őket az állók, a szíjon lógók, akik váltogatva részint tulajdon lábukon álltak, részint másokén, aztán az a mocskos pára is, mely fokhagymás, gyomorsavas leheletektől beszüremkedő téli ködből, ruhák áporodott kigőzölgéséből verődött össze.

E minden emberi méltóságából kivetkezett összepréselt, bűzös állatsereglet láttán annyira megundorodtam, hogy a célhoz és beteljesüléshez közel az a gondolat kísértett, leteszek a küzdelemről, nem folytatom tovább utamat.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban álldogált, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel, a falnak támaszkodva. Elcsigázottnak, szomorúnak látszott. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a szégyent és sajogtak a tagjaim és

émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben őt kerestem, bújócskázva a fejek és kalapok között. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Ugy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is tudná, hogy mit gondolok erről a kocsiról és mindenről, ami körülötte van. Ez megvigasztalt.

Fingedte, hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújta

¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬

Rudyard Kipling: A dzsungel könyve

[link]

A fiatal öszvérnek vacogott a foga, hallottam, amint olyasvalamit mond, hogy semmiféle vén szarvasmachától nem fel a kérodztek. mlágon: de az ökrök csak összeütötték a szarvukat, és tovább

- No, ne dühösködi, amikor már megijedtél. Ez a legrosszabb fajtája a gyávaságnak - mondta a ló. Mindenkinek meg lehet bocsátani szenntem, ha megrind éjszaka, mert olyasvalamit lát, amit nem tud megérteni. Mi sokszor kitörtünk a colopok közül mind a négyszázötvenen, csak azért, mert egy regruta addig mesélt nekünk az ausztraliai viperáról, hogy a végén halálra rémültünk a kötőfékünk lelógó végetől.

- Ez mind rendjén van a táborban - mondta Billy -, magam is szivesen nekirugaszkodom csak úgy mulatságból, ha egy-két napig nem jártam künn; de mit csináltok valóságos szolgálat közben?

- O, az aztán egészen más - mondta a ló. - Akkor Dick Cunliffe ül a hátamon, szorítja az oldalamat a térdével, s csak arra kell ügyelnem, hogy hová rakom a lábamat, helyesen nehezedjem rá a hátsó lábszáramra, és értsem a zabla-szót.

- Mi az a zabla-szó? - kérdezte a fiatal öszvér.

- Tyű, a füzfánfütyülő rézangyalát a regrutájának - horkant fel a ló, hát téged nem tanítottak arra, hogy a zabla-szót megértsed? Hát mit tudsz, ha nem tudsz egyszerre megfordulni, amikor a zablát megrángatják? Hiszen ez élet-halál dolga a lovasnak és természetesen neked is. Megfordulsz a hátsó lábszáraidra nehezedve, mihelyt a zabla rândítását érzed. Ha nincs hely, ahol megfordulj, akkor felágaskodol egy kicsit, és úgy ereszkedel le a hátsó lábadra. Ezt hívják úgy, hogy valaki érti a zabla-szót.

- Minket nem igy tanítottak - mondta ridegen Billy. - Minket arra tanítottak, hogy a veze-tőnknek engedelmeskedjünk: ha indulást parancsol, megindulunk, ha megállást, megállunk. Azt hiszem, voltaképpen egyre megy. No, és mit csinálsz ezzel a sok szép előkelő forgással meg ágaskodással, ami nagyon kellemetlen lehet a térded kalácsának?

- Az sok mindentől függ - felelte a ló. - Rendesen be kell nyargalnom egy sereg ordító, torzonborz ember közé, aki mind kést

¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬¬

Tamási Áron: Bölcső és bagoly

[link]

leültem az üres karos padra, szembe az ággyal. Hátam mögött az ablak volt, fölöttem a lámpa égett, balra az ajtó felé kicsi kályhában sírt a tűz, jobbra pedig, csak egy ölnyire, Péter bátyám fűrészelt csendesen, végignyúlva a padon.

Kicsi Kálmán az ágyból nyújtogatta a karját, hogy oda akar jönni hozzám, de az anyja nem engedte.

S én ott ültem egyedül.

Ugy néztem körül mindjárt, hogy jól van hát, itt vagyok, de most mit csináljak. S akkor megpillantottam egy pisztolyt, mely Péter bátyám fölött feküdt, az ablak talpán. Arrafelé húzódtam, majd az alvó nagylegény teste fölött kinyúlva, elvettem az ablaktalpáról a pisztolyt. Szép, kétcsövű pisztoly volt, kicsiben olyan éppen, mint a kétcsövű vadászpuska. Csakhogy elülről kellett megtölteni, puskaporral; s azután jól lefojtani, csepűvel vagy papirossal. Hátul mind a két csőre kakas hajolt, mely ráborult arra a kicsi nyelecskére, amelyikre azt a csöpp rézkupakot borították. Ha aztán rajta volt a kicsike aranykupak s a kakas fel is volt húzva, akkor csak meg kellett huzintani alól a ravaszt, mert az rácsapódott a csöpp arany-sapkára s akkor a pisztoly már el is szólt.

Mindezt akkor is tudtam.

Forgattam a kezemben s kíváncsi izgalommal néztem a kétcsövű pisztolyt. Mind a két csöve meg volt töltve. Vajon miért nem lőtte ki Péter bátyám, azt gondoltam. Talán akarta volna, csak nem volt kapszulája, vagyis kicsike kupakja. Vagy esetleg hiába cseszegette, mert rossz volt a kapszula s nem gyújtotta bé.

- Nohát, ilyen legényt! - gondoltam.

Csendesen, nehogy észrevegyék, odacsúsztam a padon Péter bátyámhoz és az ujjasa zsebében kotoraszni