Szerintetek folytassam?

Vajon ki lesz kíváncsi egy igénytelen és lusta író művére? Merthogy:

1. Kérdezed, hogy folytasd-e, miközben megvan a kész történet a fejedben. Mi tart vissza? Az, hogy ha nem jó, bele sem kezdesz? Innen érződik a lustaság. Kb. olyan, mintha az étteremben a szakács odavinné eléd a zsírban megpirított hagymát, hogy kóstold meg, és ha jó, akkor megfőzi a pörköltet. Előbb meg kellene főzni az egészet, majd úgy kínálni egy kóstolót. Az íráson lehet érezni, hogy az író mennyit tett bele.

2. Ha már ettől teszed függővé, hogy folytasd-e, miért nem veszed a fáradságot, hogy kijavítsd a hibákat, amikről magad is tudsz? Ez meg olyan, mintha ráhánynák a kaját a tányéra, és úgy vinnék ki neked, hogy ránézni is alig bírsz, hiába ér csillagos ötöst az ízvilága.

Ha már megvan az ötlet a fejedben, és szívesen írod, miért ne folytatnád? Ha nem sikerül elnyerni az olvasóid (kezdetben bétázók) tetszését, netán a magadét sem, akkor is, ez már a te tapasztalatod, tanulságnak mindenképpen hasznos. Az írás szakma, ami ugyanúgy az első szárnypróbálgatással indul, mint minden más.

Kicsit a tartalomról:

Nehéz elképzelni, hogyan válik egy békés negyed hirtelen veszélyessé. Fontos a hitelesség és az, hogy bevond az olvasót a történetedbe. Lehet, hogy neked minden világos, de nekem csak akkor lesz az (meg egyáltalán érdekes is), ha el tudod velem hitetni, hogy megéri elolvasni. Ehhez az kell, hogy engem ingerek érjenek, mindjárt ott találjam magam a helyszínen, lehetőleg egy fontos szereplő mellett.

A főszereplő: ki ő, hány éves, hogy néz ki? Miért csak neki kell fegyvert hordania (a többiek máshol laknak)? És akkor miért csak egynek vannak jogai (hallgatni azt a bizonyos zenét)? Egyáltalán hol van ez a helység? Nagyváros, kisváros? Milyenek a házak? Milyen az utca? Képek, hangok, szagok, benyomások? Oké, ha nem írsz le mindent egyszerre, mert a történet a legfontosabb, de itt gyakorlatilag semmi nem derül ki. Nincs kivel azonosulni, a főszereplő szinte teljesen idegen, aki gondolataiban is csak egysíkúan káromkodik (csínján a káromkodással, mert húsz pofon után a huszonegyediken már csak kínodban röhögsz). Vagy ne Barney legyen a főszereplő, és akkor ismeretlenek maradnak a szándékai (így félelmetessé tud válni), vagy ha ő a főszereplő, akkor az ő nézőpontja legyen a legfontosabb. Mit gondol, mit érez, ami ilyen tettre készteti? Nem az a lényeges, hogy konkrétan mi történik vele, hanem hogy azt miképpen éli meg.

Terjedelmét tekintve ez a rész lehetne három-négy fejezet (veszélyes negyed, Barney bátyja, iskola, Ray, mint barát). Ha már a bonyodalom a túszdrámával indul, mi lesz a tetőpontban? Lehet sejtelmesen mosolyogni, hogy "azt majd meglátod", viszont ha nincs felvezetve, senki nem fogja elhinni, hogy valóban nagyot üt majd. Akkor el sem olvassák odáig.

A formai részt és helyesírást nem részletezném túlságosan, mert te sem foglalkoztál vele. Nem csak az elgépelésekkel van gond, hanem a következetességgel is. Például az utolsó óra osztályfőnöki, akkor miért van utána a matek? Az már egy másik nap? Az sem logikus, hogy csak a nap végén derül ki, hogy Ray nem volt iskolában. Mindjárt rátenne egy lapáttal Barney elégedetlenségére, aki hiába várja, és még az első óra indulása után is reméli, hogy késve befut a srác, az csak nem jön. Azon kívül logikai buktató: akarja ő oda Ray-t vagy nem? Utóbbi esetben hogyan éri el, hogy valóban kimaradjon a leszámolásból?

Képzeld magad a főszereplő helyébe, és írd is le az érzéseit, benyomásait. Kezeld következetesen a múlt- jelen időt. Ha a narráció múlt időben van, akkor a jelenre váltással kifejezheted a nézőpontkaraktert. Gondolatban ide-oda pakolgathatod az olvasót, hol az egyik szereplőhöz közelebb, hol a másikhoz, vagy épp madártávlatba tényfeltáró narrációval, amikor bármit elmondhatsz. A nézőpontok a megfelelő váltogatásával tudod megragadni és fenntartani az érdeklődést. Máskülönben csak száraz leírás marad az egész.