Ti hogyan írtok könyvet? Mi motivál rá?

Azt tudom, hogy miért kezdtem el írni és hogyan teszem.

Megtorlásból. Persze szinte minden író és aki írni kezdett hasonló indokkal. De én lényegében megtorlásból. Van egy meggyőződésem, miszerint a világ igazságtalan de nem kötelező annak lennie. Azért az mert az emberek élvezik, hogy társaikat igazságtalanság éri. Millió formában. Én például nem írhatok, mert egész életemben azt hallgattam, mennyire nincs rá esélyem. Pedig nekem meg van a magam véleménye és azt gondolom, vagyok olyan ember mint más és sokat olvasok nem csak regényeket hanem könyveket az írásról. És nem érdekel hány évet b..ok el rá, akkor is befejezem a könyvet és a sznob képükbe akarom majd dugni, hogy "tessék itt van. Te mit írtál?"

Ez az egyik, kissé önző, tudom, de a düh motiválóan hat.

Plusz: mint mondtam van egy meggyőződésem. Kamasz korom óta kialakult amikor elkezdtem igazán olvasni, és akkor azért már kezd belelátni a világba, azóta meg is erősödött százszor is amit gondolok. Amikor Hugo-t, Dickens-t, Dosztojevszkij-t, Tolsztojt, Shakespeare-t, Mann-t és a többit kezdtem olvasni, akkor valahol mind hozzátettek és megerősítették valamelyest a meggyőződésemet. Főleg Hugo, a Nyomorultakban. Pontosan azt gondolom, hogy a világ igazságtalan, a gyengébbeket pedig hagyja szenvedni, ha lenne valamiféle lelkiismeret akkor pedig segítené őket, és nem ítélkezne ha az ember bizonytalanságában túl messzire megy. Először valakit aki gyengébb, megfosztanak a méltóságától (buta, alkalmatlan, neveletlen, szenvedjen csak), állatként bánnak vele, állatot csinálnak belőle, majd állatnak is nevezik. Elhatároztam, hogy amíg élek nem nézem ezt el.

Elkezdtem Stephen Kinget is olvasni, és imádom a horrort de Kingben az tetszik, hogy nála az csak a színpad. Nagyon komoly lélektani, társadalmi kérdéseket tesz fel, Hugo-hoz hasonlítható időnként. Olvastam az egyik leghosszabb könyvét ami feldolgozza többek közt a szegénységet, erőszakot, kirekesztést, zsarnokságot, bullying-et, letargiát stb, a többinél is jobban feldühített. Volt benne valaki, akit nekem lett volna okom utálni, láttam már olyat mint ő. Ennek ellenére nem ment, tudtam, hogy ugyanattól szenved mint én, vagy a legtöbben. De nem tud továbblépni és uralkodni a haragon. Végigkellett néznem, ahogy állatmódjára viselkedik, majd meghibban, megy a diliházba, majd meghal. Az emberiség amelyik pedig hagyta vagy tevékenyen részt vett ebben annyit se mondott p..ba.

Azt mondtam, hogy na ezt nem, ezt az egyet nem. Én is bemutatom milyen az aki szenved, magányos, elhagyatott, megbántják, milyen messzire képes elmenni, de nem fognak hiába meghalni. A pökhendi emberiség orra alá dörgölöm, hogy mit gondolok a nagy erkölcsi magaslatuktól.

Ezért írok. Dühből, sértettségből, gyászból. Így jutott eszembe az ötlet, hogy miről írjak.

A karaktereket pedig akár a cselekményt a kályhától indítom. Milyen ő, miért, mi történt vele, mit akar tenni, meddig képes elmenni, mire lehet képes ha megalázzák, mit tehet ellene, vagy más mit tehet érte.

Én mióta az eszemet tudom, történeteket mesélek magamnak. Egy ideje meg leírom őket. De jól írni nagyon nehéz volt megtanulni, sok évig próbálgattam, hogy az legyen a papíron, ami a fejemben.

Nem merítek a valódi életből, nem merítek ismerősökből, semmiből, szóval nem tudom, ez most mennyire segítség.

Az emberiség megérett a pusztulásra. Ezt sokan mondják, ezt tartom a világon az egyik legigazságosabb mondatnak.

Az ember lehet kívül szép és kedves, de belülről nem más, mint egy rothadó alma. Azt, aki egy kicsit is más már rögtön elítélik, kitaszítják, gúnynevekkel illetik és megvetik. Undorító. Pedig lehet, hogy pont egy ilyen emberbe több szeretet és igazságosság szorult, mint egy egész országnyi emberbe összesen.

Az emberiség butul, rengetegen önbizalomhiányban szenvednek pontosan azért, mert vannak egyes emberek, akik istennek hiszik magukat és mindenkit lenéznek. A barátok között többször is elhangzanak az egymást gyalázó káromlások. Gusztustalan.

Nincsenek tisztában a szavakkal amiket használnak. Sem a jelentőségükkel, sem a súlyukkal. A tanárokat lenézik, gyalázzák, szidják.

Az emberek utálatosak egymással szemben, mert sokan már letámadták őket és azt hiszik, hogy minden ember ilyen ellenszenves, ami szerencsére nem igaz, mert vannak kivételek. Sokszor olyanokat is érnek bántó szavak, mondatok az utcán, akik meg sem érdemlik azokat.

Én azért írok, mert kifejezhetem magamat, átadhatom az érzéseimet, kiírhatom magamból, ami fáj, ami boldoggá tesz, amitől én én vagyok.

Tizenöt éves vagyok és négy éve írok, sokszor kezdek bele történetekbe, amik mind befejezés nélkül maradnak, ami mindig az életünk jövőjét jutattja eszembe. Nem tudom, hogy milyen lesz az elkövetkezendő idő illetve a vég.

A karaktereket általában mindig a személyiségük szerint építem fel, a külső mindig csak utána jön. Ihletet egy-egy kép is tud adni, érdemes Pinteresten nézelődni.

Pont úgy, ahogy az egyik válaszoló. Kis koromban is meséltem mindig magamnak, most meg már le is írom. De könyvnek nem nevezném, rövid kis történetfüzérek egy viszonylag összefüggű multiverzumban. Egyébként én sokat olvasok, meséket, egyéb gyerekkönyveket, fantasyt, sci-fit, szépirodalmat és modern meg régmúlt városi legendákat. Ehhez jön még, hogy képregényeket olvasok és animéket nézek, és néha olyanokat álmdoom, hogy muszéj azokat leírni. Némi kiegészítéssel és szépen megfogalmazva némelyik mások számára is élvezhető. És néha írok fanfictiont is a kedvenc szereplőimmel. Mert élvezet mesélni, élvezet írni, és sokszor még felolvasni is.

De ha te csak írni akarszm de nem tudod, miről, akkor rossz oldalról fogod meg az írópennát. Ne akarj írni azért, mert az menő és mindenki azt csinálja! Akkor írj, ha már van miről. Ha érzed, hogy kibuknak a szavak és lassan gondolatokká állnak össze. Én a karaktereimet le is rajzolom, néha több stílusban, mert van, amelyik realistán jelenik meg előttem, és van, amelyik abban a rajzstílusban, mint a Chihiro Szellemországban.

Én csak az ihlettel kapcsolatban tudok válaszolni. Regényt nem írok, erre nem is lennék képes, egy-két oldalas rövid történeteket szoktam írni, a leghosszabb írásom 6 oldalas. A történetek megírására a legkülönbözőbb véletlenszerű okok szoktak ihletet adni.

Pl. ez egyik esetben vonaton utaztam, és amikor a vonat megállt az egyik falu állomásánál, megdöbbenve vettem észre, hogy most az állomás épülete a másik oldalon áll, mint ahogy máskor szokott lenni. Persze nem állt, csak én valahogy rosszul emlékeztem. Ez adott egy ötletet egy olyan történem megírására, ahol a főszereplő egy rejtélyes vonattal utazik, miközben ahogy a vonat az egyes kis állomásokon megáll, mindenhol más és egyre vadabb látvány terül elé (az első az, hogy az állomás épülete a másik oldalon van).

Egy másik esetben egy gurulós sporteszközzel gyakoroltam a híd alatt elvezető bicikliúton. Mivelhogy még kezdő voltam, zavartak az úton lévő kis kavicsok. Ezeket ezért félre szoktam rugdosni, de egy esetben nem ezt tettem, hanem összeszedtem őket és a folyóba akartam őket dobni. Ahogy eldobtam őket, a kavicsok nekiütköztek a bicikliút korlátjának és visszapattantak az útra. Megint összeszedtem őket, hogy a folyóba dobjam, de megint csak mind nekiütközött a korlátnak és visszapattantak. Ez adta aztán az ötletet a Kavicsdobáló megírására, ahol a főhős egy különös képességet fedez fel magában: ha egy rácsos kerítés felé dob egyszerre 5-6 kavicsot, akkor ezekkel mindig a rácsot fogja eltalálni és a kavicsok visszapattannak.

A következő esetben reggel felé, mielőtt felébredtem volna, egy ablakban álló gyertyatartóról álmodtam, amelyik különös módon viselkedett. Mire felébredtem, már nem emlékeztem, miből állt ez a különös viselkedés, de ennek az alapján írtam egy történetet, ahol a kulcsfigura egy idő után arra lesz figyelmes, hogy az ablakba helyezett gyertya a gyertyatartóban furcsán világít. A gyertyatartó után nyúl.., és aztán itt jönnek a további szokatlan dolgok.

Aztán volt olyan is, hogy egy videót néztem, egy dokumentumfilmet, ahol egy valódi villamosszékes kivégzést mutattak be egy az egyben. Ez arra ihletett, hogy ezt az eseményt egy egészen más megközelítésben írjam meg, ennek egyfajta abszurd, úgy is mondhatnám, kafkai változatát.

Az is előfordul, hogy az ihletett egy másik írásmű adja. Pl. Saint-Exupéry A kis herceg című regénye arra késztetett, hogy szintén írjak egy történetet – gyerekmesét, amelyik szintén egy kisgyermekről szól, aki, most ebben az esetben nem kisbolygóról kisbolygóra vándorol, ahol minden esetben más figurával találkozik, hanem az őserdőben sétál, és az állatok, akikkel találkozik (és akikkel beszédbe elegyedik), szintén mindegyik a maga szemszögéből nézi a világot és ennek az alapján mond véleményt mindenről (itt csak ennyi a párhuzam, de az ötletadó ez volt).

Régebben a hobbim, sőt inkább a kényszerbetegségem része volt, hogy olyan szituációkba képzeltem bele magam, amikről tudtam, hogy a való életben soha nem történhettek volna meg velem (néha sajnos, néha nem sajnos). És egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem saját magamat, hanem a karaktereimet képzelem bele ezekbe a helyzetekbe.

A karaktereimbe a való élet-beli tapasztalataimat építem bele.

Mindig is boldogtalan voltam, ahogy a családom többi tagja és a barátaim többsége is, mindegyikünkkel történtek olyan dolgok, amik megtörtek minket, és a karaktereimbe valamilyen szinten beleépítem a saját belső küzdelmeimet és más emberekét is.

Képtelen vagyok, és nem is akarok boldog és gondtalan karaktereket alkotni. Nagyon érdekelnek a mentális betegségek, az emberi viselkedés és a pszichológia, éppen ezért arról szeretek a legjobban írni, hogy ki milyen védekezési mechanizmusokat fejlesztett ki az évek alatt a további fájdalom elkerülésére.

Szeretek a karaktereimnek különböző traumákat/ negatív élményeket adni és megírni, hogy melyikük hogyan éli meg a saját mentális problémáit: hogy képesek-e túllépni rajtuk vagy a történet végére megőrülnek. A keserédes befejezést szeretem a legjobban: amikor a karakterek rájönnek, hogy van remény/jövő a számukra, ugyanakkor azt is tudják, hogy sohasem lehetnek teljesen boldogak.

Egyszerűen imádom a "Broken Bird" típusú karaktereket.

Sokszor érzem úgy, hogy engem senki nem ért meg, és többször tapasztaltam, hogy az osztályomból is több embert csak addig érdeklek, míg válaszolok egy-egy kérdésükre. Túl csendes vagyok, nem tudom kifejezni magam rendesen, ezért sok ember nem is nyit felém. Ez juttatta eszembe azt, miért is szeretek írni: azért, hogy megmutassam önmagam, hogy megosszam másokkal a gondolataimat és az érzéseimet különböző történetek formájában, ha már szavakban úgyse tudom értelmesen kifejezni magam.

Ihletet mindenhonnan szerzek; animékből, képekből, filmekből, és sokszor még a valóság is eszembe juttat bizonyos dolgokat, amiket szívesen beleépítenék egy novellába. Ha a fejembe szökken egy apró jelenet, szövök köré egy történetet. Általában esténként szoktam ezeken ötletelni, méghozzá úgy, hogy elalvásnál, mikor már lehunytam a szemem elképzelem magam előtt a történetet, és hagyom, hogy filmszerűen végigpörögjenek az egyes jelenetek. A történet így szép lassan formát ölt, és így minden éjszaka a saját történeteimre alszom el :)