Rockerek, metálosok, punkok! Meséljétek el a sztoritokat, ti, hogyan és miért zártátok a szívetekbe ezt a zenei stílust?

Röviden annyi, hogy zeneművészetiben tanultam (klasszikus zene), lényegében ezen az irány vonalon nőttem fel, és ott szemtanúja voltam mindannak, amit ezek a komoly “hamisítatlanul tökéletes zenét játszó” emberek leműveltek egymással. Szintén röviden összefoglalva: GUSZTUSTALAN volt. Megundorodtam attól a harctól, hogy ki ki favorizál, ezek a pedagógusok hogy lehetetlenítenek el tehetséges fiatalokat a pályától, csak azért, mert nem hajlandóak feláldozni a személyiségüket azért, hogy felhasítsák az elméjüket, és a törmelékeikből összerakjanak egy olyan lélek nélküli gépet, ami megfelel nekik, amiben már nem találnak “hibát”.

Aztán kiszakadtam ebből a környezetből. Oda, ami sokkal inkább a szabadságnak, az őszinteségnek és a jobb világban való hitnek kedvez: én EZ AZ a zenei világ.

23:26!!!!

⚠️

Nekem általánosban a zenei "ízlésem" az Imagine Dragons-ra, a Disney betétdalokra és Taylor Swiftre korlátozódott, aztán ez a sötét korszak elég gyorsan véget ért.

Már akkoriban a bátyám orrvérzésig hallgatta a Linkin Parkot, a Green Dayt, olykor a Hollywood Undead-et is, de én csak később szerettem meg, pont addigra, mire ő kinőtt belőlük. Utána egy nyári táborban barátkoztam össze alternatív emberekkel, aztán jött minden, főleg emo, pop punk és pop rock, a metált valahogy sosem voltam képes annyira a szívembe zárni.

Tetszik, hogy ezek a dalok jóval többről szólnak, mint azok, amikről addig azt hittem, mindent elmondanak, és hogy a sötétről is lágyan, de mégis valami fura, erős dühhel tudnak mesélni. Ez lehet, nem túl értelmes :D A lényeg, hogy nem tudom elképzelni az életemet ezek a zenék nélkül.

19/L