Mi a legszerencsésebb döntés, ha kiskamasz gyerekem nem szeretne utazni, én viszont igen?

Miért lenne elkényeztetett attól, hogy megmondja, mit szeretne? Nem azt mondta, hogy nem jön, sem azt, hogy én ne menjek. Egyszerűen azt, hogy ő mit szeretne. Arra tanítottam, hogy mondja el őszintén, mit gondol, és ezt is teszi.

Aligha szerelmes, illetve ha az is lenne, irreleváns, mert nem megy el sehova itthonról és nem találkozik senkivel személyesen. Éppen ezért gyanakszom arra, hogy a járványveszélytől tart esetleg a kelleténél jobban és biztonságban szeretné tudni magát. És ha ez valóban így van, a kivárás a legjobb taktika.

Köszönöm, kedves utolsó, én is ezen vagyok.

Semmi rossz nem érte, csak elmaradt utazások a kialakult járványügyi helyzet miatt. Már februárban ki kellett hagyni egy hétvégét Milánóban, ezt még nem bánta, még tervezgette a tavaszi szünetet Skóciában. Utána kimaradt a márciusi Magas-Tátra, azon eléggé elkenődött, és azon is, hogy nem tudunk Bécsbe menni. De mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a skót útból nem lesz semmi, és Kölnbe sem jutunk el a barátainkhoz, nem is beszélve a nagy nyári tervekről, elvesztette az érdeklődését. Talán csak egy védekező mechanizmus, és nem akarja beleélni magát semmibe, ami aztán rajtunk kívül álló okok miatt megghiúsul.

Én leginkább erre, és a járványtól illetve karanténtól való félelemre gyanakszom.

Az utóbbira már csak azért is, mert online folyamatosan kapcsolatban van a barátaival, jól érzik magukat, minden rendben van. Evészavarról szó sincs, lelkesen falatozgat. Inkább az kínos, hogy hány jégkrémet evett meg, mialatt dolgoztam a számítógépen, nem az, hogy mennyire nem evett eleget. :) Épp erre blazírozva próbálom ajánlgatni Szlovéniát, ahol van banános shake a McDonald'sben, amit nagyon szeret, ez már egy kissé fel is keltette az érdeklődését, de áttörést nem értem el.

Mindig szem előtt van és teljes biztonságban. Nem utazunk olyanokkal, akikkel ne akarna lenni, minden potenciális útitárssal jóban van, és ha nem jön, valemelyiküknél szeretne maradni.

Egyetlen traumatizáló élmény érte utazás közben az aránylag közelmúltban: tavaly Törökországban az első vacsora alkalmával a pincér sexy-nek nevezte. Erre azt mondta, hogy ő még 12 éves sincs és a pincér egy perverz pedofil. A pincért én magam is kiosztottam természetesen, a lányomnak pedig elmagyaráztam, hogy feltehetően nem szexuális ragadozóról van szó, csak egy, angolul nem túl jól beszélő aluliskolázott emberről, aki nem tudta pontosan megállapítani az életkorát, ezért mondott egy általa pozitívnak vélt jelzőt a borravaló reményében. Ezt elfogadta, és nem ment tönkre a nyaralás, de mikor leszálltunk Bécsben, azt kérte, hogy legközelebb inkább Ausztriába vagy Németországba menjünk. Ezt is csináltuk, Bécsben és Münchenben voltunk utána, illetve eljött velem egy konferenciára Párizsba, ahol az ott élő barátnőmmel szintén remekül szórakozott, amíg én dolgoztam. Szóval úgy tűnt,hogy túllépett a törökországi ügyön, és nem okozott nagyobb károkat, belátta, hogy részint kulturális különbség, részint szerencsétlen szóhasználat volt, nem ellene irányult és nem jelentett rá semmi veszélyt úgy, hogy ott ültem mellette. Bár vitathatatlan, hogy Törökországba nem szeretne visszamenni, azt mondja.

Szóval ahogy én látom, a viselkedése, hangulata nem változott, a barátaival, családtagjaival továbbra is intenzíven, jó hangulatban tartja a kapcsolatot, egész egyszerűen nem akar elmenni otthonról, és ha szükséges is, akkor is csak teljes védőfelszerelésben. Emiatt reménykedem, hogy csak túlzott óvatosság, és ahogy a járvány végleg elmúlik, ő is megnyugszik. De nem akarom megnyugtatni magam ezzel, hanem biztosra akarok menni, hogy tényleg így van. Mert ha valóban csak ennyi, akkor töltse nyugodtan itthon a nyarat, aztán csak visszaáll a világ rendje, de ha nem, tudni szeretném, mi a baj, és segíteni.

Közben az utolsó utolsó előtti lett, de gondolom, összeállt.

Persze, ha itthon hagyom, akkor sincs rossz dolga, és bizonyos esetekben ez jobb választás is. Ha meg akarom nézni például Bécsben a Hundertwasser és Schiele kiállítást nyilván jobban járok, ha nem vonszolom magammal, hogy megzavarja a műélvezetemet. Hazafelé meg veszek neki egy karton Mikadót, és boldogabb lesz, mint ha egész nap képeket nézegett volna velem. De persze Bécs ugye azért nyilván nem egyszeri lehetőség. Olyan helyekre, ahova magam sem biztos, hogy egyhamar visszajutok, szívesen vinném, hogy láthassa, felfedezhesse ő is. Nagyon remélem, újra kedvet kap majd.

Mindenesetre megnyugtató hallani, hogy nem ő az egyetlen, akinek megmagyarázhatatlanul elmegy a kedve akár egy érdekesebb, sokszor sokak által irigyelt utazástól is. És remélem, ez egy gyorsan múló időszak. :)

Az Azerbajdzsán-Grúzia-Örményország egyébként nekünk is tervben van, remélem összejön és nagyon jó utat kívánok hozzá!

Kedves utolsó, én biztosan nem foglak lehúzni, hiszen konstruktívan áltál a kérdésemhez, és egy vélemény mindig szubjektív, nincsenek jó vagy rossz válaszok. Ebben a kontextusban talán nem pont ez jutott elsőre eszedbe, de vannak olyan munkakörök, amelyek rendszeres utazással járnak. Ha nem utazom, elveszítem a munkámat és a bevételemet, ami azzal jár hosszabb távon, hogy nem tudom ellátni és felnevelni a lányomat. Lehet, hogy az embernek szüksége van egy kis megállásra, pihenésre, csendességre és hasonlókra, és hidd el, sokszor nagyon örülnék neki, de ha özvegyen maradsz a gyerekeddel, akkor a munkád és az egzisztenciád megtartása sem utolsó szempont. Gyógyszerkutatásban dolgozom, egyszerűen nem tehetem meg, hogy leálljak a munkával, éppen most.

Amit Te pörgésnek nevezel, az sokszor egy konferencia, tanulmányút, ahova ha tehetem, magammal viszem a lányomat, vagy éppen a lányom nagyszüleinek meglátogatása, akik nem szeretném, hogy azért, mert a fiukat elvesztették, az unokájukat is elveszítsék csak azért végleg. (Lehet, hogy efelett is elsiklottál, hogy nemzetközi családról van szó.) És mivel a nagyszülők már 70 felettiek, kevésbé megterhelő egy interkontinentális út számunkra, mint számukra.

Az, hogy mire fog emlékezni két éves kora előttről a lányom, irreleváns, hiszen azóta is járt ezeken a földrészeken, inkább csak azt akartam éreztetni, hogy az utazás a kezdetektől része volt az életének.

A szabadidős utazásokat nyilván vissza lehet szorítani, de úgy gondolom, hogy a munkával és családdal kapcsolatos utazásokat nem feltétlenül lenne szerencsés.

És amit úgy érzem, félreértettél: szó sem volt arról, hogy most azonnal induljunk valahova. Arról van szó, hogy merjen és akarjon tervezni, ne arra rendezkedjen be, hogy nem látja többet az apai nagyszüleit vagy hogy nem megyünk vissza többet abba az országba ahol született. Végzettségem miatt úgy gondolom, felfogom a járványhelyzet súlyát, viszont úgy gondolom, hogy észszerű óvintézkedésekre van szükség, nem pedig bénító félelemre.