Milyen volt az első repülőutatok?

Semmi különös, de emlékszem tizenévesen én is nagyon vártam. Annyira izgatott voltam, hogy alíg aludtam előtte éjszaka. Így kb 10 év után hihetetlennek tűník, mivel most már gyűlölöm a repülést, egy hatalmas nyűg az egész. Józanul ki sem bírom, pedig egy évben csak 1-2 alkalommal repülök magyarországra vagy a tesómhoz egy harmadik országba.

Ugyanez volt amikora jogsimat csináltam, alíg vártam, hogy vezethessek, meg legyen kocsim. Most meg inkább vonatra ülök, minthogy fél óránáltöbbet vezetnem kelljen.

Első út nejemmel Afrikába Zürichben átszállással.

(Gyakorlatlan voltam az angolban, főleg beszédben.)

Genfben technikai okok miatt leszálltunk.

Bemondták hogy "mindent hagyjunk a gépen, később folytatjuk az utat".

A reptéren betereltek egy étterembe, s kaptunk ebédet.

Kiszemeltünk egy idősebb házaspárt, ha ők megindulnak, mi is megyünk, követtük őket a tranzitba. Csak ücsörögtek a székeken.

Egyre többször hallottuk hogy mr. és mrs. "akárkit" várnak a 9-es kapunál. -Nem ismertünk rá a saját nevünkre. (A két "öreg" csak besettenkedett a csoporttal az étterember.) Végülis rájöttünk, hogy rólunk van szó.

Rohantunk a kapuhoz, ami már bezárt,de lézengett ott egy-két alkamazott. Tényleg nem vittünk magunkkal semmit, csak -szerencsére- a beszállókártyát.

"Kis" vita után -hiányolták az útlevelet- mondták, hogy iduljunk el a folyosón és le a lépcsőn a reptérre.

Mire leértünk, már ott állt egy lépcsős kocsi, amin el kellett induljunk felfelé.

"Utólértük" a gépet -már vagy 50-60 méterre állt.

Mire felértünk a lépcsőn a gépen kinyitották az ajtót. Beszálltunk, leültünk, s már startolt is a gép.

Ami még poén: Zürich után elkezdtek ebédeltetni. Ez félbeszakadt, majd mégegy ébed Genfben, s Genf után megint kaptunk ebédet.

Szóval nem voltunk éhesek.

Nem első út volt. Jó régen volt.

Delhiből jöttünk hazafelé Jumbóval (747-tel), Air Indiával. A gépen feltereltek minket az első osztályra.

Kiderült, hogy többen volt a személyzet, mint az utasok.

Voltunk talán 8-10-en.

Itthon tudtam meg, hogy az előző napon az Air Indiát lelőtték a Perzsa-öböl felett az usákok. Iráni katonai gépnek nézték.

Pestről Bulgária, első tengerparti nyaralás volt.

Annyira rettegtem, hogy már felszállás előtt tocsogósra izzadtam a tenyerem, a felszállás alatt meg úgy szorítottam a férjem kezét, hogy meg se mert mozdulni 😀

Érdekes módon visszafelé már teljesen nyugodt voltam, még felszállás előtt bealudtam, azóta se voltam olyan nyugodt. 😊

Azóta már rengeteg helyen jártunk, voltunk két átszállásos úton is, repültem 10+ órát egyhuzamban, de még mindig nem tudom élvezni, eléggé stresszelek tőle :/