Miért ítélik el sokan azokat akik öregek otthonába küldik a szüleiket?

Mert a szülő is sok mindenről le kellett mondjon, hogy felbevelje a gyerekét. Nem adta be valami otthonba, amikor nehézsége volt, hanem a végsőkig vitte. 18 évig ápolta, gondozta, minden tőle tehetőt megtett érte, sőt, utána is.

Én hálátlannak tartom beadni eg otthonba a szülőt, de ez az én véleményem. Én nem győzöm meghálálni nekik, azt az életet, amit adtak nekem. Lehetőségekkel teli életet, amilyen nekik nem volt. Az ilyen dolgokat, hogy tehetetlen, vagy fekvőbeteg gondozása átéltem. Nagyszüleimet sokáig én gondoztam és a szüleim. Én akkor tizenéves voltam (olyan 13-14). Nekik is mindíg hálás voltam, öröm volt csinálni. Amikor nagytatám egyszer azt mo dta: "úgy szégyellem magam, hogy az unokám tesz tisztába" azt válaszoltam neki, hogy "senki nem szégyenkezett, mikor engem kellett tisztába tegyetek". Amikor végképp nem tudtak magukról gondoskodni, fizettünk egy idősebb hölgyet,aki éjjel-nappal mellettük volt és gondozta őket a saját házukban. Persze nem volt könnyű olyat kapni, akit elfogadnak, de a választást rájuk bíztuk.

#24: Csak kérdezem, mit tennél, ha az édesanyád súlyos demens lenne, és a pszichiáter azt mondaná, hogy 24 órás felügyeletre van szüksége? Tehát nem elég főzni, mosni, takarítani rá? Hanem konkrétan mellette kell lenned? Nincs olyan, hogy ő a szobában van, te meg közben megfőzöl, neadjisten átszaladsz a boltba! Nincs olyan, hogy alszol, amíg ő alszik, mert bármikor felébredhet, és elindul...

Hiába zárod be a kaput, kinyitja a nagykaput, vagy kimegy a ketten keresztül.

Tehát nem mehetsz el dolgozni, de még rajtad kívül valaki legyen mellette.

Az ápolási meg valami harmincezer körüli összeg...

Aztán eljön az a pillanat, amikor nem ismer meg. És rádhívja a rendőröket, segítségért kiabál, konyhakéssel megy neked, mert azt hiszi, betörő vagy, és meg akarod ölni...

Csak érdekel, hogy oldanád meg? Úgy, hogy közben lakáshitelt is fizetsz, és gyereket is nevelsz.

És nem, nem egy-két hónapról beszélünk, hanem évekről!

Én amíg lehetett, otthon tartottam. De eljött az a pont, amikor már nem volt más megoldás.

És így is majdnem ráment az életem. Ítélkezni könnyű.

Nem dobtam el. Naponta látogattuk. De akkor már nem ismert meg.

Ő boldog volt, én minden látogatás után hülyére bőgtem a fejemet.

Jaj persze nagyon boldog volt. Ne röhögtess. Nem kell beleképzeljem magam, mert 7 évig benne voltam. Egy 3-adik fokú demenciás férfit és egy súlyos szívbeteg, szinte mozgásképtelen nőt szetinted könnyű volt gondozni? A szülrimről van szó. Ráadásul egy évig külön tartotruk őket, mert édesanyám nem tudta elviselni a helyzetet és idegösszeroppanást kapott. Két külön helyen kellett róluk gondoskodni, édesanyámról az én lakásomban, édesapámat pedig otthon nála. A távolság 2 utca, de nem volt könnyű, hidd el.

Lecseréltük az összes zárat, neki nem adtunk új kulcsokat. Telefont sem adtunk neki, nem hívogatott senkit.

Úgy intéztük, hogy valaki mindíg volt mellette. Vagy én, vagy a férjem, vagy a fiam (akkor tizennégy éves volt).

Kést, fegyvert, stb nem adtunk a kezébe, a konyhaajtó folyton zárva volt. Az orvos adott gyógynövény alapú nyugtatót, ami miatt nem volt ingerült. Amikor meg igen, lenyugtattuk, bár nem volt könnyű.

Amikor már nem bírtuk az ide-oda szaladgálást, egy nénit hívtunk hozzá, aki éjjel-nappal vele volt, ügyelt rá és édesanyámraa is. Kapott szállást nálunk, ételt, teljes ellátást, és valamennyi pénzt is. Hálás votl, hogy van hol laknia, van mit egyen és még keres is. De ettől függetlenül naponta kétszer mentünk édesapámhoz, ekkor már édesanyám is visszaköltözött

Tehát bezártad, lenyugtatóztad, és azzal a lelkiismereted tiszta volt, hogy gondoskodsz róla.

Tudod mit, ítélj el nyugodtan! De hidd el, attól hogy egy demens esetet ismersz, nem ismered az összeset.

Gondolom, ha elkezdi püfölni a 14 évesedet segítségért kiabálva, akkor is odaküldted volna legközelebb is felügyelni rá...

És igen, anyu az otthonban boldog volt. Mivel nem fogta fel, hol van, egy teljesen más világban élt. De nem magyarázkodok... Csak nyílik a bicska, amikor olyan ítél el, aki nem tudja, min mentem át.

Nem minden fekete, vagy fehér...

És tudod mit? A vaszkuláris demencia örökölhető. Én már évekkel ezelőtt megmondtam a lányomnak, hogy nem akarom, hogy ugyanazt végigcsinálja, amit én. Ha meglátom magamon az első jeleket, amíg még tudok normálisan dönteni, én magam fogok magamnak egy jó otthont keresni.

Nem zártam be és nem nyugtató ztam le. Kapott egy tablettát reggel, amit a PSZICHIÁTER írt fel, hogy ne őrjöngjön. Bár volt, hogy nem hatott, sőt. És nem zártam be, hanem nem adtam neki kapukulcsot. Az lett volna felelőtlenség, ha esélyt adok arra, hogy elüsse egy autó vagy kárt tegyen magában.

Mint írtam nem egy esetet tudok. Két emebert gozdtam, azelőtt pedig 10 évig eltartottam egy 80-on felüli nénit, egészen a haláláig (bár ő szellemileg normális volt, csak takarítani kellett nála és minden második nap enni vinni neki.

És igen, volt hogy a fiamat megrángatta. A fiam mindennél jobban szerette a nagytatáját, szívesen volt vele. Reggelente tisztába tette, megmosdatta, enni adott neki, stb. És hiába akartam lebeszélni, ő akart vele maradni, s hálás is vagyok ezért neki érte. Egy idő után kitapasztalta a nagyapját és ha agresszív akart lenni, mindenféle mesével lenyugtatta.

Te azt csinálsz amit akarsz. Én viszont tudom, hogy a szüleim volt hogy nem ettek, csak hogy én enni tudjak. Édesanyám majdnem belehalt a szülésbe, édesapám erőn felül dolgozott, mire egyenesbe hozta a családot. Mindent megadtak nekem, s aztán még többet. Az unokájukra is úgy ügyeltek, amíg tudtak, mint a szemük fényére. Ezért nem tudtam őket lepasszolni valami idegen otthonba. Engem sem dobtak el maguktól, pedig rengeteg gond volt velem (volt egy daganatom, pár évesen elégettem a kezeimetxaz arcomat, olyan 4-5 évesen majdnem felgyújtottam a házat, mert játszottam (az utcán kaptam egy elhullatott gyufáskatuját).

És én nagyon remélem, hogyha neadj isten ilyen helyzetbe fogok kerülni, rólam sem mond amjd le a gyermekem. Ha nem akar majd ő gondoskodni rólam (ezt nem is várhatom el), remélem fog majd valakit fogadni mellém, ahogy én is tettem (immár bőven van miből).

És mint mondtam, nagyon jól tudom mi ez, nem úgy mondom amit mondok, hoyg lövésem sincs a helyzetről. De azt te tudod, milyen minden hónapban kétszer kórházba járni? Nem állítom hogy nem tudod, de: édesanyámnak pacemakere volt, édesapám le volt paralizálódva egy baloldali agyvérzés után. Volt mindekttőnek cukorbetegsége, tüdőembóliájaymozgásproblémája, havi szinten mentünk kórházba minden féle szervi problémákkal (prosztata, epe, veseelégtelenség, szívelégtelenség stb). De végigvittük