Meghalt az apukám, de szomorúság helyett én csak haragot érzek. Mennyire normális ez?

Teljesen természetes, hogy harag van benned, nincs miért lelkiismeret furdalásod legyen. Cserbenhagyott benneteket, ez az igazság.

Olvastam egyszer Popper Pétertől, hogy az egyik ügyfele, aki özvegy nő volt, nagyon depressziós lett és folyamatos dühöt érzett a volt férje iránt, mert öngyilkos lett és otthagyta több milliós adóssággal, amit éveken keresztül fizetnie kellett. Ráadásul elvárták tőle, hogy gondozza szépen a volt férje sírját, amit legszívesebben megrugdosott volna és ettől folyamatosan rossz érzése lett. A lényeg, hogy Popper P. azt javasolta neki, hogy nyugodtan élje meg belülről és ha kell, kívülről is a csalódottságát, beszéljen róla, adja ki magából, ha nem akar belerokkanni, mert ez egyáltalán nem szégyen. Hasonlót javaslok neked is. Éld meg a csalódottságod, beszéld át a családoddal, ha vevők rá, sokkal könnyebb lesz.

Szerintem is normális, hogy így érzel. Az is, hogy még mindig. És nem, nem üres duma, hogy az idő majd segít, tényleg segít, csak lassan.

Egyébként hány éves vagy? Talán nem mindegy, hogy 13 évesen vagy 53 évesen veszítetted el őt...

Amikor én nem tudtam a családtagjaimmal megbeszélni a dolgaimat, akkor elmentem kineziológushoz, mert már azt hittem, hogy bekattanok. Neki az volt az egyik módszere, ami számomra a fordulópontot jelentette, hogy leíratta velem ott helyben, ami bánt, nyom belülről, majd kérte, hogy háromszor hangosan olvassam fel magamnak és engedjek meg minden dühöt, haragot, ami bennem van. Ordítsak, sírjak, ami éppen jólesik.

Na én aztán írtam, írtam megállás nélkül legalább 5 A4-es oldalt, majd kiment a szobából és én elkezdtem olvasni magamnak. A végén már tényleg üvöltöttem a fájdalomtól, a végén pedig csak ürességet éreztem, de olyan ürességet, ami végre nem nyom, nem bánt. Utána összeszedte a papírokat és elégette úgy, hogy én is lássam. Nekem ez a terápia volt a fordulópont, rengeteget segített, mert bediliztem volna, szó szerint.