Akiknek nagyon rosszul, szeretet nélkül telt a gyermekkoruk! Tartod szüleiddel a kapcsolatot?

Szüleim elváltak (2 éves koromban, a bátyám 3 volt), anyám nevelt fel egyedül, nem keresett mostohaapát.

Amit értünk szenvedett, azt leírni sem lehet!

Az apámmal sokáig nem tartottam a kapcsolatot, majd kb. 15 éve megjelent, egy darabig úgy ahogy megvoltunk(de mindig eszembe jutott, mennyit szenvedtünk és nélkülöztünk miatta), de most egy ideje nem találkozunk,nem is hiányzik!

Megnősültem, de anyósomat sohasem tudtam anyukának szólítani, mert ezt csak az igazi anyukám érdemelte meg, így "csak" mamának szólítottam, amit ő megértően el is fogadott.

Apósomat viszont apukának szólítottam, mert ezt nem volt kinek "rezerválni".

50/F

22:13-as vagyok.

Azt nem mondanám, hogy nagyon félénk lettem, elég talpraesett vagyok, kiállok magamért, ha kell. Talán pont a sok rossz élmény miatt "életképesebb" lettem. De! nagyon nehezen engedek valakit a privát szférámba, távolságtartó vagyok, nehezen barátkozom. Egyszerűen bizalmatlan vagyok másokkal szemben. Ráadásul a sok stressztől gyomor, emésztési és szív problémáim vannak, gyakran ingerült vagyok, tehát az egészségemre is ráment a sok negatív hatás.

szia!

Engem 16 évesen "kiraktak" otthonról, egyszer kétszer már leírtam itt is a történetet családi kapcsolatos hasonló témában. A lényeg röviden, hogy életemben a legjobb dolog volt ami történt.... mert adig is rüheltem otthon lakni, de mondván amig nem vagyok 18nem léphetek, hát léptek helyetem. Én ennek a lépésnek kösszönhetem, szeritnem minden sikeremet, és hogy jeleneleg 22évesen telejes anyagibiztonságban egy szerető barátnő mellet élhetek, és hogy ha egyszer lesz gyerekem.(35éves kor allat biztossan nem, mert adig lehető legtöbbet szeretném dolgozni hogy útána már én is és az anya is csak a gyereknek/keknek élhessünk alapvetően) Akkor mindent megfogok adni neki amit én soha nem kaptam meg.

Ettől függetlenül semmilyen negatív hatással nincs a jelenlegi életemre csak is kizárolag pozitival, azt hogy megtanultam, hogy bármimi is van az az enyimé én küzdöttem megérte és nem taratozok hállával magamon kivül senkinek. Az hogy mivan a "szülleimmel" arra magasról teszek és mondhatná bármilyen pszihómokus hogy bocsássak meg. Ezt nem lehet és nem is akkarnám, sőt előszerettel javaslom hogy dögöljenek bele egyszer a saját mocskukba, minél előbb, mert amikor ez megtörténik a világ egy jobb hely lesz.

Egyetlen egy dolog zavar hogy a most 8 éves öcsém is hasonlóan nő fel majd mint én. Töbsször probálkoztam a gyámügynél, de mindig a szülleimnek hisznek hogy ők milyen rendesek csak momentán nincs pénzük és alkoholisták, így nem tudom őt onan, de rajta vagyok és remélem, hogy minél előbb sikerül.

Ne tartsd az állandó stresszforrással a kapcsolatot. Semmi értelme, szerintem káros! Hiába akarod te helyrehoznia kapcsolatot, ő bármikor elronthatja, visszaélhet a jó szándékoddal, kihasználhat, stb.

Azt viszont és is pártolom, hogy bocsáss meg neki, ami évekbe telik, és könnyebben is megy, ha nem találkoztok. Nem kell neki sem megmondani. A te saját magad lelki nyugalmáért kellene akarni megbocsátani. Ez nem jelenti azt, hogy nem számít, mit tett. Azt jelenti, hogy a sok mocsokságot tudatosan elengeded neki. Nem foglalkozol az egésszel. Az idő szépen lassan jótékony hatással lesz, a pozitív élmények és normális kapcsolatok gyógyítólag hatnak. Légy türelmes magadhoz, és örülj minden kis javulásnak.

Zárd le végleg a szülőkkel való kapcsolatot, mintha meghaltak volna. Majd évek múlva esetleg, jó okára, majd ha már nem gerjeszt benned haragot ha rájuk gondolsz, óvatosan felveheted velük a kapcsolatot, de csak ha akarod.

Ilyen esetben nem bűn elzárkózni tőlük.

Nekem csak anyám van, de azt hiszem, nem kell ecsetelnem, milyen gyermekkorom volt, előttem már leírták páran, nos ugyanez a helyzet nálunk is. Ugyanis egyelőre 18 évesen még itthon élek, nincs lehetőségem költözni.

Mára javul a helyzet, megvagyunk, de őszintén szólva anyám közömbös számomra - nem úgy tekintek rá,mint egy anyára. Nem vágyom arra, hogy szeresen vagy hogy érdeklődjön felőlem. Egyszerűen már nem érdekel és nem kell.

Hozzá kell tennem, én már jobbára megbocsátottam. Nem vádaskodom, nem keresem a miérteket, elfogadom, hogy éltem meg a gyermekkorom és hogy ettől én még nem leszek rossz ember, akit gyűlölni kell - de a megbocsátás nem egyenlő a feledéssel.

Már nem fáj úgy, mint régen, de elfelejteni nem lehet azt, ami történt. hiába próbálja az ember, időnként úgyis elő fog bukkanni az, hogy mi hiányzott: a szülői szeretet.

Nem azt mondom, hogy nem fogom bele tartani a kapcsolatot a jövőben, de évek óta tervezem, hogy 200 km-nél közelebb nem fogok lakni és nem is óhajtok többször hazajönni évi 3 alkalomnál - ezt is inkább azét, mert az egész, bő családi köröm itt lakik.

Igazából furcsa azt hallani, mikor valaki ecsetelgeti, hogy anyuka házat vesz neki, kocsit, fizeti az esküvőt, foglalkozik az unokákkal - nekem nem kell ez. Nem gyűlölöm, de ne legyen mellettem, mert nem akarom. Amíg velem van, úgysem tudok teljesen megbocsátani, sem ledolgozni azokat a gátlásokat, amik kihatnak a mindennapi életemre.