A jó házasság titka, ha egyértelmű, ki a "főnök"?
Sokat gondolkozon mostanában azon, mitől mennek szét a házasságok, és biztosan jó-e az, ahogyan a többség -engem is beleértve - gondolkodik róla.
Olvasom itt a kapcsolati problémákat, hogy pitiáner dolgokon - tévéműsor, házimunka, szex, anyós - megy a vérre menő vita a felek között, a vége ordítás, sírás, esetleg pofon. Mi nagyon szeretjük egymást a férjemmel, mégis gyakran előfordul nálunk is (pofon nem, de a többi igen). Úgy tűnik, hogy az egész egyfajta hatalmi harc, egyik sem akar engedni, így mérgesedik el az egész kapcsolat, a gyerekek is frusztráltak, pimaszok.
Ismerek több erősen vallásos házaspárt, akik máshogy csinálják. Náluk megkérdőjelezhetetlen, hogy a család feje a férj. Nem jellemzőek a viták, indulatkitörések, a tettlegesség pláne nem, mivel a feleség szó nélkül csinálja, amit a férje mond neki. Igaz, ezekben a körökben elvárás, hogy a férj ne kezelje gyerekként a feleségét, hanem vitassa meg vele a fontos dolgokat, és elfogadhatatlan, hogy megüsse, de persze az intelligenciáján is múlik, mennyire teszi ezt meg valójában. A feleség "engedelmességéért" cserébe a férje támogatja, segíti, leveszi a válláról a fontos dolgok felelőségét. A gyerekeket sok törődéssel, de nagy szigorral nevelik, a testi fenyítés az élet szerves része. Mégis úgy látszik, ezek a gyerekek nyugodtabbak, jobb magaviseletűek, és többet is mosolyognak.
Mit gondoltok, tényleg így kéne élni? Vagy a látszat csal, és valójában tele lehetnek ezek az emberek is feszültséggel? Engem nem így neveltek, nem tudnám ezt csinálni, a férjem azt mondja, ő sem, azt azonban érzem, hogy a mostani helyzet sem az igaz. Szerintetek lehetséges évtizedekig tartó jó házasság ténylegesen egyenrangú felek között? Vagy szükségszerű, hogy az egyik alárendelje magát a másiknak, és a látszat ellenére ez a boldogság titka? Esetleg van olyan köztetek, aki ilyen házasságban él? (Kéretik az ilyet nem lepontozni, mert tényleg érdekel.)
válasza:
válasza: válasza:"Ovis kornál idősebbeket már nem nagyon vernek, kamaszokat soha. Addigra már beléjük ivódott a minden körülmények közötti közötti engedelmeskedés."
Hát igen, szerencsétlen gyereknek semmi saját akarata és önbecsülése nem marad addigra, természetesen levegőt venni is alig mer. Az ilyet viszont én nem nevezném életnek.
Én 1000%, hogy szemernyi tiszteletet sem éreznék a szüleim iránt, ha így neveltek volna.
Ha valaki ezek után mégis tiszteli a szüleit, ő is verni foga a gyerekeit, mert nála "bevált". Az ilyen embereket szerintem kezeltetni kellene.
Nem hiszem, hogy bármilyen emberi kapcsolatban jelen kellene lennie az agressziónak. Legyen az szóban vagy tettben kifejezett agresszió.
válasza: válasza:14:22
Igen. A Stockholm szindróma jut róla eszembe.
Az ilyen nőknek lesz olyan férjük, akik veri őket, és az ilyen férfiak verik a feleségüket. Így megint megvan, ki a főnök.
Persze ez nem törvényszerű, biztos vagyok benne, hogy az esetek x százalékában pont azt hozza ki a gyerekből, hogy teljes mértékben elítéli az agressziót. De mindenképp lelki sérülést okoz valamilyen formában.
válasza:Van egy ismerős izraeli család, töltöttem is náluk időt. Vallásosak, de nem elvakultan, hihetetlenül normálisan kezelik az életet és nagyon nyitottak, befogadóak.
Kicsit stílustalanul azt mondanám, hogy "nagy arc" minden családtag, imádom őket.
Amit én láttam és tényleg kiraknám őket plakátra, mint a "tökéletes családot" emiatt:
Az apa mondta, hogy van náluk egy mondás, miszerint "a férj a család feje, de a feleség a nyak, amely mozgatja a fejet". Le vannak osztva a feladatok, de nem kényszerből. Itt az apa üzletember, hatalmas pénzeket keres, de ha a felesége mondta, azonnal ugrott és húst darált, tésztát gyúrt, vagy sütit sütött (uhh, és milyen finom volt, most is csorog a nyálam :)).
A gyerekek tisztelik őket, de nem azért, mert meg vannak félemlítve, hanem tiszteletreméltóan viselkednek. Náluk már felnőtt gyerekek vannak, ugratják egymást, csipkelődnek, de még mindig odamegy a 25 éves fiú és odabújik az apjához - pedig már saját családja van és megáll a lábán minden tekintetben.
Az unokák nevelését láttam (2-3 évesek): ha valami rosszat csinálnak, határozottan, de mégis kedvesen rájuk szólnak. Ha kell, fél órát magyaráznak a gyerek fölött, vagy elhúzzák a lépcsőtől és ismételgetik, hogy miért nem szabad egyedül elindulni azon lefelé.
Közben ki van osztva a felelősségi kör a gyerekeknek is, mindenki segít mindenben, ott a fiúk is mosogatnak, takarítanak.
Egyszerűen olyan példát mutattak, szelíd módszerekkel, hogy eszébe nem jutna bármelyik gyereknek (öt van), hogy visszaszóljon vagy tiszteletlen legyen.
Nagyon sokat mosolyognak, árad belőlük a szeretet. Persze láttam őket idegesnek is, pl ha az apát felhúzták munkaügyben, de az ingerült hangsúlyon kívül tovább nem ment.
Tiszteletet kierőltetni egyébként nem lehet, azt vagy megadják valakinek, mert tiszteletreméltóan viselkedik, vagy ha nem, akkor fejre is állhat. Nem szabad a tiszteletet a félelemmel keverni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!