Borzasztóan érzem magam, amiért nem szeretem a gyerekeket, az anyák meg megharagudtak rám, miért kell a gyerekekről mindig jót mondani?

Vigyáztam egy 6 hónapos kisbabára és borzasztóan hisztis volt, mindenen sírt, megkapott mindent, tejet, pelenkáztam, mosolyogtam, beszéltem hozzá, de igazából nagyon irritált az egész, nagyon kiábrándító amikor tele van a pelenkájuk, büdösek, folyik a nyáluk, hányás mindig, deformált a fejük, egyáltalán nem tartom szépnek őket, iszonyú hangosak, mindig pattogni kell körülöttük, a legtöbbször semmi nem tetszik nekik. Elgondolkodtam, hogy kell-e gyerek, gondolom ti azt mondjátok, hogy egy ilyennek ne is legyen, nem vagyok büszke erre, próbáltam megszeretni a kisbabákat,nem mertem mondani senkinek, de nem ment, nem tudok rájuk úgy tekinteni mint majdnem az összes nő. Van esély, hogy jó anya legyek, vagy az enyém más lenne?

A másik, hogy vigyáztam két és fél éves ikrekre is, nem érdekes, hogy miért, nem akarok ezen vitatkozni. Na velük már jobban kijöttem, viszont nem szeretem, amikor mindent összekennek a kezükkel, letüsszögnek mindent, például engem többször is letüsszögtek, az anyja meg csak mosolygott, viszont én megjegyeztem, hogy ezt nem kellene és, hogy minden ragad utánuk, utána meg a kajás székekre ül mindenki. Erre megsértődött, én meg mondtam, hogy sajnálom, de már pár napja torokgyulladásom van és lázam volt, mert állandóan rám tüsszögnek, nem számított neki, gyerekre jót vagy semmit. Ez máskor is érvényesült, amikor meg azt említettem meg egy elfogult anyukának, családtagnak, amikor szóba került miért nincs még gyerekem, hogy nem akarok gyereket talán, mert nem igazán kedvelem a hisztiket és a gyerekekért sem rajongok, utána pedig hozzátettem, hogy sokszor az anyák maguknak sem merik bevallani, hogy mennyire elegük van már a hisztiből, a kialvatlanságból és a gyerekek nem mindig tündi-bündik, mint ahogy azt szociálisan táplálják belénk. Na ezután már nem beszélgettünk azon az estén.

Szóval, ennyire lehetetlen vagyok?