Szerintetek is jól döntöttem?

No, akkor minden rendben, szaladj csomagolni! Megkaptad a megfelelő választ. ;)

Kicsit elszomorodtam, mert nekem is van egy lányom, aki nagyon szereti az apját, és bizony bennem van a félsz, hogy el akar majd költözni, amikor annyi idős lesz mint te. Én biztos belerokkannék, mert imádom, nagyon hiányozna, de ha ott jobban érezné magát, nem tartóztatnám. Úgy érzem, neked jobb lesz apukádnál, ezt anyukádnak is el kell fogadni és nem vagy önző egyáltalán.

Süllyedj el... Végtelenül önző vagy. De nem baj, vissza fogod még kapni amikor nem is számítasz rá.

Miért mondjátok, hogy önző? Nem értem. Ha az anyja mellett nem érzi jól magát, akkor miért baj, hogy az apukáját választja? Véleményem szerint az anyja nem tesz meg mindent, hogy ott akarjon maradni, szerintem jól teszed menjél és ne törődj az itteni okostojásokkal! Képzeljétek, VAN olyan helyzet, hogy az apjánál jobb a gyereknek!

Ez kifejezetten a pszichopatológiás szülők sajátossága, hogy presztizskérdést csinálnak abból, melyiküknél él éppen a gyerek, és olyanokon idegelnek, hogy melyiküket szereti jobban... normális szülők meg tudomásul veszik, hogy a gyereknek van két szülője, egy anyja meg egy apja, adott esetben azoknak újabb családjai, és a gyerek éppen ott van, ahol kedve tartja, ha azt a körülmények lehetővé teszik... és közben tartja a kapcsolatot a másikkal is. Ennyi.

Menj csak oda abba az ingadozó kapcsolatba, garantáltan "jót" tesz a jelenléted. Utána meg spuri vissza anyuhoz?

Kedves 19:45-ös, ez kicsit fájt, amit írtál. Hogy csak a pszichopatológiás szülőknek jelent problémát az ilyesmi. Tőlem szülés előtt pár héttel lépett le a férfi. Egyetemista voltam (orvosin), koliban laktam, hétvégi büfézésből és diákhitelből éltem (a hapsi persze fél milla felett keresett). Mondanom sem kell, nem tervezett gyerek volt, de mindketten boldogan vártuk... egy ideig. Az orvosiról egy levelező bölcsésszakra váltottam, plusz elvégeztem 2 okj szakmát, mert az gyorsan megvolt, és hamar el tudtam helyezkedni. A gyereket igyekeztem minél később bölcsibe adni, de 2 évesen így is mennie kellet. Rengeteget dolgoztam, mégis sokat nélkülöztünk. A megélhetési problémák feletti stresszben nagyon nehéz volt vidám hangulatot teremteni az otthonunkban (volt hogy az áramot is kikapcsolták), és igen, könnyen lehet, hogy sokszor türelmetlenebb voltam, mint az apa, aki havonta kétszer látta a gyereket (nem mintha korlátoztam volna), és ezeken az alkalmakon csupa móka és kacagás töltötte ki az idejüket. És az anyagi nehézségek mellett ott volt az is, hogy évekig szinte soha nem volt egy perc időm sem magamra. Dolgoztam, gyerekeztem, aludtam. Talán kevesebb jókedvet sugároztam, olykor a depi szélén egyensúlyoztam, de azért tartottam magam. Iskoláskorra már a múlté lettek az anyagi gondjaink, de akkorra már elhangzott párszor, hogy apához akar költözni, és mindig nagyon fájt. Nem azért mert presztízskérdést csinálok belőle. Hanem azért, mert iszonyúan igyekeztem minden téren, hogy jó anya legyek, és szörnyű érzés, hogy mégsem sikerült boldog otthont teremtenem. Mondd csak, hogyan élnéd meg, hogy éveken át totálisan hátrasoroltad a isigényeid a gyerek mögött, végül ő sorol hátra téged? Megértem, hogy neki is szívás volt az a 6-7 nehéz év, és nem is hibáztatom érte, ha elvágyódik, de 13 évesen már átláthatná egy gyerek az anyja élethelyzetét is. Persze nem a gyerek van a szülőért, hanem fordítva, de a legjobb ha azt mondjuk: egy csapatot alkotnak. Őszintén érdekel, hogy hogyan másképp lehetne mindezt szemlélni, kedves 19:45-ös. Mert az is lehet, hogy az én látásmódom nincs a helyén... Ha a lányom egy napon tényleg elköltözik tőlem, milyen gondolatokkal enyhítsem a fájdalmam?