Hogyan tudnám egyszer végre felvállalni és ami még annál is fontosabb: elfogadtatni a szüleimmel a barátomat, aki drogfüggő? Kezdek nagyon szenvedni a sok titkolózás miatt, és minden tanácsért hálás lennék. (lent részletesebben kifejtem)
Sziasztok!
21 éves egyetemista lány vagyok, és mivel még tanulok, a családommal (szülők + húgommal) élek. Alapvetően egy életvidám, nyitott természetű ember vagyok, de eléggé nehezen tudok szerelembe esni, aki iránt azonban mégis sikerül, azért bármit képes volnék megtenni és nagyon tudok szeretni! Talán nem túlzás azt mondanom, hogy életem első szerelme - ami kölcsönös is- ; ezzel a fiúval (vagy inkább férfival) valósult meg, aki 10 évvel idősebb nálam (31). Ezzel a sráccal áprilisban lesz egy éve, hogy összejöttünk. Eleinte csak érdekelt, de nem voltam szerelmes...Az egész egy haverkodásnak indult...aztán eltelt fél év, az egész 16-os nyarat együtt töltöttük, minden egyes nap együtt voltunk...(mindezt a szüleim előtt sorozatosan titkolva, mindig mást mondtam nekik, hogy kivel találkozom éppen, de nem mertem megmondani, hogy Vele). Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban és jobban ragaszkodott hozzám, és mostanra valami (sajnos, vagy nem sajnos) belőlem is kezdi kiváltani azt az érzést, hogy sokat jelent számomra ez az ember, és egyre nehezebb magamon cipelnem azt a terhet, hogy én ezt a fiút, akit ennyire megszerettem (és Ő is engem), nem tudom felvállalni a szüleim előtt, mert ők lenézik, lehordják őt mindennek, amiért drogfüggő és egy igen hátrányos helyzetű családból származik (régen ők a szomszédaink voltak, tehát anyáék ismerik az egész famíliát, ami kimondottan hátrányos helyzetű család volt, de ezt nem is részletezném...). Én ezt persze magamban teljes mértékben elítélem, főleg azért, mert egy ember nem feltétlen tehet arról, hogy honnan jött, és én ismerem őt, s ennek tükrében mondhatom, hogy egy különösen jólelkű emberről beszélünk, aki rengeteget segített többek között a depressziós húgomnak is...! A szüleim előtt egyelőre ott tartok, hogy Ő "csak" egy haverom, akivel heti 1x-2x találkozunk, beszélgetünk kutyát sétáltatunk, de van egy érzésem, hogy ők se hülyék, és tutira sejthetnek már valamit, főleg, hogy nemrég még ajándékot is kaptam tőle, amit végül felvállaltam előttük, hogy tőle van. A szüleim másrészről, nagyon fiatalok, lazák, jó fejek, tényleg nem mondhatom, hogy nehéz lenne velük bármit is megbeszélni (talán lehet, ezt is főképp én bonyolítom ennyire túl, mert szorongok miatta...) DE ezt az egy férfit (barátot) az életemben nem fogadták még el, illetve főleg Anyámról beszélek... Nagyon elutasító, ha átszeretném hívni magamhoz (azonban mivel sűrűn nincsenek itthon, titokban áthívom). Igaz, eddig csak 1 alkalommal vetettem fel anyának, hogy szeretném áthívni 'Y'-t magamhoz beszélgetni, és akkor nagy összeveszés lett a vége, mert megint elkezdte őt szidni a drogozása miatt, én meg természetesen kiállok mellette mindig!
Most már több, mint 8 hónapja ez megy, folyamatosan...Sajnos nem is ez az első eset, hogy nem tudok őszinte lenni a saját családommal (kiváltképp megintcsak anyámmal), és mindez azért (is) szomorú, mert ráadásul ezúttal PONT EGY OLYAN személlyel elutasító ilyen mértékben, aki (életemben először tapasztalom ezt!) mindent megad, megtesz nekem/ értem, ergo, itt most TÉNYLEGESEN is érzem azt, hogy szeret.
Szerintetek ez normális? Egyre nehezebb, mert fárasztó folyamatosan megjátszanom magam, és még ki tudja meddig, ebben a kiszolgáltatott helyzetben tengődni. Mint írtam, ma már annyit tudnak, hogy igen, jóban vagyunk, sűrűn találkozunk...de azt nem, hogy ez (lassan) több, mint egy barátság, és úgy tűnik, mind a kettőnknek komoly érzései vannak a másik iránt.... Mit tegyek szerintetek? Egy normális szülő, Anya örül annak, ha a gyermekét hosszú idő után boldognak láthatja...
Hogyan próbáljam anyával tudatni/ elfogadtatni, ismertetni azt, hogy valójában totál szűk látókörű, tévhitben él, és mindaz, amit erről a szerencsétlen fiúról feltételez, az nem igaz (mert nem, nagyon NEM egy rossz fiú ő attól még, hogy vannak káros szenvedélyei..)? Hogyan kezdhetnék ehhez hozzá, akár fokozatosan is? Volt már közületek bárki hasonló helyzetben..?
Köszönöm szépen, ha volt türelmed végigolvasni! És köszönök előre is minden választ, tanácsot...
válasza:A lényeget már többen leírták előttem, úgyhogy azt nem ismételném.
Csak feltennék pár kérdést. Biztos vagy benne, hogy "rendes" dolgokat vesz, nem valami olcsóbb dizájnerdrogot? Mert ha ezt mind naponta tolja, az egy kisebbfajta vagyon, és gyanítom, nincs olyan legális munkája, ami mellett megengedhetné magának.
Biztosan felfogod, mit jelent a drogfüggőség?
Láttad már beállva, esetleg úgy, hogy kicsit többet vett be a kelleténél?
Nekem volt egy barátom (nem romantikus értelemben), akivel még azelőtt összebarátkoztunk, hogy bármilyen drogot kipróbált volna. Így hát természetesen nem hagytam ott a sz*rban. Volt, hogy az éjszaka közepén kellett őt összekaparnunk. Hogy órákat ültünk mellette, és mivel inni sem volt képes, nedves törölközővel kenegettük a száját. Hogy alig ismert fel. Hogy állni sem bírt, és sírva csapkodta a földet, még azután is, hogy vérezni kezdett a keze. Akkora volt a pupillája, mint egy tű hegye, és egyáltalán nem azt az embert láttam benne, akit annak idején megismertem. Járt elvonón is, le akart szokni. Amikor utoljára beszéltem vele, büszkén mesélte, hogy már x hónapja tiszta, pedig volt már bulizni is, és nem csábult el, és hova megy dolgozni, és mit fog kezdeni az életével. Az utolsó mondatom hozzá: nagyon örülök, majd találkozunk. Akkor láttam utoljára. Pár hónap múlva arra jöttem ki egy vizsgámról, hogy egy közös barátunk írt. Két nappal előtte este túladagolta magát. Nem bírta a szíve. A "hivatalos" verzió, amit minden családtagnak és régi soztálytársnak elmondtak, az volt, hogy elaludt, és nem kelt fel. De mi, akik már százszor láttuk úgy, tudjuk, hogy egyáltalán nem volt békés a halála. Képes volt minket is karmolni, lökdösni, ha segíteni akartunk, láttuk szenvedni, sírni, és utálni magát. Láttuk remegni, a saját száját tépni, MINDENT. Te láttad már így a nagy szerelmed? Mert amíg nem, addig fogalmad sincs róla, miről beszélsz. Anyukád teljesen normális szülő, te vagy félelmetes mértékben naiv és tudatlan. Fogalmad sincs, mit tesz a drog az emberekkel, az életükkel, és az összes körülöttük élő életével is. Őszintén ajánlom, hogy lépj ki belőle, amíg még lehet.
válasza:Ha annyira nagyon szeret, megpróbálhatna leszokni miattad. Érted. De szerintem eszében sincs.
Hallottam olyanról, aki az évek alatt annyira szétszívta az agyát, hogy alig képes a rendes kommunikációra, arról is, aki szétverte a lakást, aki megverte az anyját, aki nem engedte el maga mellől a barátnőjét, megverte, lelkileg teljesen kicsinálta.
Más férfiak is meg tudnak adni mindent, nem csak ő.
Én vele maradnék, ha leszokna. Ha nem akar, akkor mennék, nem lennék együtt egy függővel.
válasza: válasza:nem hiszem, hogy az erőszakosság bármit segítene.
itt egy olyan helyzet lehetne, amiben lenne esély:
ha a pasi azt mondaná elmegy elvonóra s légy vele, mellette, tölts vele sok időt együtt, s így segíts neki az elvonás nehéz időszakában.
válasza: válasza: válasza:Na, megint itt.
Köszönöm szépen, hogy ennyien válaszoltok, elláttok minden jó tanáccsal (kivéve aki nem)! Külön köszönet (itt is) azon 1-2 személynek, aki képes volt inkább privát üzenetet küldeni nekem, nem néhány mondatban, hanem oldalakban, lelkiismeretesen, együttérzőn, számomra HASZNÁLHATÓ (!!!) tanácsokat megfogalmazva! Külön köszönet a 13-as válaszolónak, és a szakértő véleményének megformálásáért!
Ellenben, aki csak hülyézik, naivozik, és pocskondiázza a barátomat, annak nem sok üzenetem van, csupán ennyi: Kicsit több empátiát, Emberek! Nektek talán még nincs gyereketek, de ha lesz, esetleg Ő is kerülhet hasonló élethelyzetbe (bár nem kívánom, mert igencsak embert próbáló szituációról beszélünk). Vajon Őhozzá is ilyen stílusban fogtok majd beszélni? Vajon Őt is arra fogjátok majd nevelni, hogyha valaki, akibe beleszeretett, depresszióval küzd, öngyilkossági kísérletei vannak, cuccozik, azt el kell dobni, meg kell szabadulni Tőle...? Én őszintén remélem, hogy a jövő társadalma - ami ugyebár rajtunk múlik, hiszen mi felelünk a következő generáció(k)ért -; NEM ilyen szívtelen, mondhatni, alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező egyénekből fog állni!
Még egyszer mondom: TÖBB EMPÁTIÁT KÍVÁNOK! (s örüljetek, hogy Ti még nem kerültetek hasonló helyzetbe)
Továbbá, aki szerint ez a kérdés kamu! Sajnos nem az, de bár az volna! Azt hiszem, én röhögnék a legnagyobbat, a legízletesebben, csak kár, hogy - véleményem szerint- magán a témán cseppnyi mosolyogni való nincs, sőt, túl komoly ahhoz, hogy ebben bárki is viccet lásson, vagy viccet akarjon belőle csinálni.
És most visszatérve az EREDETI kérdéshez!
Én iskolába járok, ráadásul egy elég erős egyetemre, ami megköveteli, hogy jelen legyek az órák nagy részén, heti 4 napban, sokszor reggel 8-tól kora estig, így eleve nekem sincs túl sok szabadidőm. A barátom csak alkalmi munkákat vállal, már több éve annak, hogy bejelentett melója volt. A "családjával" él, amin azt értem, hogy az anyjával, akit mind az 5 gyereke (mert 5 gyereke van, mind az 5 külön apától, ergo, mind az 5-en féltestvérek a barátommal együtt) utál, az anyja is magasról szarik 4 gyermekére, egyetlenegyet, az ötödiket kivéve. A barátom pedig gyerekkora óta depressziós, ami 1 alkalommal már sajnos tettlegességig fajult... Na ezek után mondja nekem bárki, hogy egyik napról a másikra szakítsam meg vele a kapcsolatot, azaz, dobjam ki az életemből! Ne haragudjatok, de ezt az egyet nem tudom megtenni, és NEM magam miatt.... leszarom saját magam testi-lelki épségét ebben az egy kérdésben.
Igen, elhiszem, hogy ez a kapcsolat ugyanakkor rám is veszélyes (lehet)! Elhiszem, hogy benne van a pakliban, hogy nem fog sokáig tartani! Elhiszem azt is, hogy a cucc (egyelőre) talán előrébb áll nálam is és mindenkinél! De akkor sem tudok vele egyik napról a másikra, HIRTELEN megváltozni.
Ellenben viszont, a fokozatosságnak, lassú lépések politikájának híve vagyok. Ha nem is maholnap, de igenis, fel fogom neki vetni az elvonót, hogy le kéne jönnie a kristályról, s azt rendes munkával helyettesíteni, különben én nem maradok mellette. Nem vagyok hülye én sem, DE van szívem is! Mindig beleképzelem magam a másik helyzetébe, ajánlom ezt a módszert minden kedves válaszolónak! Beszélni könnyű, átélni és cselekedni a szarban már nem annyira...
Valaki kérdezte, hogy hogyan van rám ideje, vagy mit értek azalatt, hogy sok ideje jut rám. A sok időn azt értem, hogy esténként, sulim után találkozunk pár órára. Beszélgetünk, kibeszélhetem magamból az aznapi sikereimet, kudarcaimat, bánatomat, örömömet. És ugyanezt ő is megteszi nekem. Nekem az az 1-2 óra is a körülményekhez képest soknak fest a hétköznapokban, hiszen (már csak ismétlem önmagam) én gyakran reggeltől estig kőkeményen tanulok. Apropó, tavaly pedig kőkeményen dolgoztam (is), így hát nem, nem vagyok elkényeztetett fiatal, ha valaki ezt feltételezte volna. Tudom milyen (adott esetben) akár 10 órát gürcölni nem túl sok pénzért! Mert ezt is megéltem.
Aki felhozta azt, hogy rám férne egy pszichológus, annak pedig üzenem, hogy igazán kedves, köszönöm a tanácsát, de sajnos ezzel nem mondott újat, ugyanis 16 éves koromtól 20 éves koromig rendszeresen foglalkozott velem pszichológus, heti 1x. Mostanában pedig, főleg az időhiányom az oka annak, hogy ennek az igencsak korrekt tanácsnak eleget tenni nem tudok.
Kedves további Kommentelők!
Valaki megkérdezte, hogy én próbáltam-e már bármiféle anyagot. Nos, én őszinte leszek, mint mindig. Igen a válasz. Nem volt könnyű kamaszkorom, pláne 16-20 éves korom körül, azaz, még tavaly sem. Tudjátok, nem minden a pénz. Mint arra sikeresen rájöttetek (vagy csak sejtettétek), nem állunk rosszul anyagilag, én egy szóval nem is panaszkodnék ilyesmi miatt, DE attól még, hogy valaki olyan családba születik, ahol nem feltétlenül vannak súlyos anyagi problémák, nagyon nem jelenti azt, hogy az máris tökéletes, szeretetteljes, mintacsalád, ahol úgy nő fel egy gyermek, hogy mindent megkap. Még egyszer mondom, nem minden a pénz... Tessék elgondolkodni ezen (is)!
Ugyanakkor (bár nem vagyok büszke rá, de azért elismerem, hogy olykor kimondottan a labilis személyek táborát bővítem) normál élethelyzetben eszem ágában nem jutna drogozni, pláne nem olyannyira elgyengülni,átengedni magam a dolognak, hogy még függővé is váljak! Nem hiszem, hogy félnem kéne ettől, de azért köszönöm, hogy erre is felhívjátok a figyelmem.
Nagyjából ennyi jutott most eszembe, amit le kellett írnom mindenképp, de továbbra is fogok válaszolni mind itt, mind pedig privátban azoknak, akik írnak, vagy kérdeznek valamit. Jól esik, hogy ennyi tanács, együttérzés érkezett részetekről, higgyétek el, hogy ez most nagyon sokat jelent...!
Üdv.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!