Mi lenne a jó reakció ilyen esetben? Hagyjam inkább az egészet?

A rövid történet : Én 25 éves vagyok, a szüleim 47 évesek és van egy 8 éves öcsém.

Nekem 9 hónapja született meg a kislányom. Külön élünk a szüleimtől, senkire nem vagyunk rászorulva.

A szüleimmel jó a kapcsolatom, egy heten 1-2 alkalommal át megyünk hozzájuk.

Viszont mostanában nem konfliktus mentesek ezek a látogatások. Az öcsém nagyon féltékeny. Ami legtöbbször úgy nyilvánul meg hogy ha anyukám a kezébe veszi a kislányom ki akarja rángatni tőle. Ha valamiért rá szólok, hogy ne csinálja akkor csapkodva-üvöltözve be viharzik a másik szobába. Rendszeresen rá üvölt a kislányomra aki sírva fakad. Így a látogatások nagy része abból áll, hogy a szüleim is folyamatosan rá szólnak mert nem érti meg.

Így anyukám mondta, hogy ne menjünk annyit mert nekik ez nem jó. Hozzá teszem, majdnem minden esetben ők hívnak át minket.

Most vasárnap Valentin napra a férjem szeretett volna meglepni hogy így 9 hónap után kimozduljunk kettesben egy kora esti vacsorára.

Felhívtam anyukámat, hogy egy 1,5-2 órára vigyáznak-e a kislányra, (soha nem kértem eddig ilyet) de rögtön jött a hárítás. Az nagyon sok idő neki, ő nem tud mit kezdeni vele ha elkezd sírni stb.

Elfogdtam, nem mentem bele vitába, viszont nagyon rosszul esik.

Mikor az öcsém született meg otthon laktam. Nekem kutya kötelességem volt rá vigyázni órákon át, heti minden nap. Volt hogy az érettségin kellős közepén nem tudtam délután tanulni mert nekem feladatom vigyázni az öcsémre.

Amit soha nem vágtam a fejéhez, de most legszívesebben megmondam neki.

Túl komplikalom és el kéne engednem ezt a dolgot? Vagy valamilyen szinten jogosan esik rosszul a dolog?