Hogyan tudnám elengedni a szüleim (főleg anyám), és egy valamelyest szerethetőbb személyiséget kialakítani egy nehéz gyerekkor után?

Ez most hosszú lesz:

Én egy tanult tehetetlenséggel, önbizalomhiánnyal, és állandó szorongással/pánikbetegséggel küzdő, gyenge szociális készségű, igazi önzetlen szeretetre képtelen, frusztrált huszonéves vagyok. Legalább 5 különböző pszichológusnál jártam már, pszichiáternél is (kétféle gyógyszert adott) de egyik sem tudott segíteni.

A problémáim pontosan tudom, honnan erednek, de szánalmasnak tartom, és szégyellem magam, hogy túlreagálom. (Anyám mindig azzal jön, hogy ez csak a múlt, és hogy tegyem magam túl rajta.)

(Mivel anonim ez az oldal és már elévült, leírom, mi történt: 4-5 évesen az anyám fia (akit nem tartok testvéremnek) sorozatosan megerőszakolt. Nem én voltam az egyetlen (még családon kívül is molesztált gyerekeket, ők a saját szüleiknek szóltak erről, de érdekes mód nem lett a dologból semmi). A szüleim tudtak a többiek és az én esetemről is, de nem tettek semmit, sőt, megkértek engem -élesen emlékszem-, hogy ne szóljak senkinek. Utólag tagadják, hogy tudtak volna róla.

Az anyám fiát elvitték egy másik bűncselekmény miatt, mikor én 6 éves voltam. Összezavarodottan mentem iskolába, nem szóltam a többiekhez, és tanulni sem akartam, így a többiek 8 éven át napi szinten terrorban tartottak, rengetegszer megkaptam -diáktársaktól és tanároktól egyaránt-, hogy hülye vagyok. Ha otthon nem voltam jó kedvű, sírtam, vagy nem volt kedvem semmit se csinálni, meg se próbáltak vigasztalni, hanem ütöttek, hogy magamba fojtsam a bánatom.

Egyetlen szerencsém, hogy egy -nagy valószínűséggel nem téves- diagnózisnak, és a megmaradt önérvényesítő készségemnek köszönhetően, egy iskolapszichológuson át egy elfogadó közösségbe kerültem, oda jártam gimibe, leérettségiztem (ráadásul nem is rosszul), és jelenleg egyetemen tanulok.

Meg ami külön fáj, az az, hogy nem fogad el a családom (anyám ebben aktív, apámat inkább nem nagyon érdeklem), sosem jó nekik az, ami engem érdekel (imádnék új dolgokat tanulni, kézműveskedni, kirándulni (a hegységek vonzanának nagyon), megfigyelni egy hely növény- és állatvilágát, stb.), ezekre mindig flegmán reagálnak, mintha a falnak beszélnék, vagy viccet csinálnak belőle. (Ezzel elveszik a kedvem, mert utána valahogy elkezdem szégyellni magam, hogy miért foglalkozom ilyen hülyeségekkel.) Pedig a lehetőségekhez mérten igyekszem jól teljesíteni. (Észrevettem magamon, hogy a kesergés ront a teljesítményemen, pedig amúgy elég jó képességű vagyok.) Bezzeg a húgomat, akit csak a fiúzás és a kinézete érdekli, és egy pökhendi majom, nagyon szeretik, az ő szava számít döntéseknél, és mindig érdekes, amit mond. (Velem ez korábban sem volt így.) Tudom jól, hogy a szüleim elárultak, de még mindig ragaszkodom hozzájuk - mindig azzal jön anyám, hogy feltétel nélkül szeretnem kell a szüleimet. És valamilyen szintű Stockholm-szindrómám is lehet.)

Jelenleg nagyon magányos vagyok, de nem tudok senki felé sem nyitni, olyan gátlásaim vannak. Illetve nem merek változtatni -mondjuk elköltözni-, mert úgy gondolom, hogy nem lennék rá képes... és valamennyire bűntudatom is van, hogy itt akarom őket hagyni.

Esetleg valaki volt hasonló helyzetben, és megtalálta a megoldást?