Hogyan fogadtassam el a szüleimmel, hogy külön fogok költözni?

Szüleim azt hiszik, hogy nekem olyan nagyszerű életem van velük, hogy ők mindent megadnak, hiába mondtam mindig nekik, hogy valami nagyon zavar és engedhetnének nagyobb szabadságot is, meg se hallották, hiszen én csak egy gyerek vagyok és ők tesznek szívességet azzal, hogy ingyen lakhatok náluk. Most lettem 24 éves, de nem úgy kezelnek. Biztos valamennyire az én hibám is, de azért szerintem főleg az övék.

Ami nagyon nem tetszik és a fő ok az, hogy apám nem engedi, hogy bárki nálunk aludjon. Nappal is csak különleges alkalmakkor jöhetnek át hozzám (pl szülinapom), de akkor is idegbeteg, csúnyán beszél, feszült. Volt olyan, hogy exemnek órákat kellett várnia a vonatra hajnalban, hogy haza tudjon menni, mert apám hallani sem akart róla, hogy egy számára félig idegen nálunk aludjon. De nem csak a fiúk, a lány barátaim sem aludhatnak itt soha. A miért kérdésre meg az a válasz, hogy ez az ő lakása és azt enged be, akit akar. Emiatt meg voltak párkapcsolati konfliktusaim is, exem félt tőle, meg is értem.

Más egyéb gondok is vannak, például hogy kommentálják, hogy mit csinálok. Ha sokat vagyok itthon, akkor az a baj, mert mindig csak a szobámban vagyok és nem csinálok semmit, ha meg elmegyek találkozni a barátaimmal, akkor meg sosem vagyok itthon... Ha elindulok és elköszönök tőlük, jön a több millió kérdés, hogy hova megyek, mikor jövök, kivel találkozom. És még okozzák is a lelkiismeret furdalást, hogy már megint elmegyek és nem töltök velük időt és nem beszélgetek velük semmiről.

Nagyon azt akarják, hogy gyerek maradjak. Úgy kellett könyörögni anyámnak, hogy tanítsa meg használni a mosógépet meg tanítson meg főzni, mást meg már általános iskolában befognak házimunkára. Apám azt akarta, hogy egyetemre járjak, minimum egy szakot, de inkább kettőt végezzek el, mert addig is otthon vagyok, addig is tőle függök, nem akarta, hogy év közben diákmunkázzak, mert akkor nem tanulok, meg lesz pénzem, persze zsebpénzt alig adott, ha kértem is tőle, vonakodva adott 8 ezer forintot, hogy azt osszam be a hónapra (miközben elég jól keres). Ezek miatt nyilván tényleg nem vagyok nagyon ügyes a házimunkákban, főzésben, miközben a velem egyidősek 10 éve rutinszerűen csinálják. Tényleg gyereknek is tartanak, olyannak, aki nem képes ellátni magát.

Apám úgy képzeli el, hogy 30 éves koromig velük élek, aztán férjhez megyek, a férjem meg vesz egy házat és majd odaköltözünk. Én nem keresek annyit, hogy egy teljes lakást kibéreljek (Budapest), de egy szobára lenne pénzem, viszont csak idegenekkel jöhet szóba a költözés, amivel nekem nincs bajom, de a szüleimnek van, mert az biztos meglop, az biztos zavarni fog, meg amúgy is miért vagyok ilyen hálátlan, hogy nem becsülöm meg, hogy ingyen lakhatok valahol. Amúgy olyan szempontból tényleg ingyen, hogy rezsit nem fizetek, de ők soha nem kértek, mégis meg szokták említeni, hogy nem fizetek bele semennyit...

Most szeretném nekik megmondani, hogy el fogok költözni pár hónap múlva és azt akarom, hogy komolyan vegyék, elfogadják, beletörődjenek. Tudom, hogy nem fogják rám zárni a lakást és fizikailag megtehetném, hogy összepakolok és elmegyek, de valahogy mégis békésen szeretném ezt lerendezni.

Ötlet?

Előre is köszönöm a sok szidást azoktól, akik csak azt fogják kiragadni ebben a történetben, hogy az én hibám, hogy ennyire életképtelennek neveltek. :D