Soha nem fog elmúlni a fájdalom?

Anyám és apám is lemondott rólam babakoromban. Anyukám külföldre költözött, 4-5 évente írt egy levelet, vagy eljött 1-2 napra, és ennyi volt. Apám nyerte a pert, ő lett a gyámom, de ő lepasszolt nagyanyámnak, hogy ő neveljen, majd 9-10 éves korom körül összejött a mostani feleségével (egyébként ő rendes nő, kedvelem is), és lett egy kisfiuk 4 évre rá kb, akit viszont nevel, imád, és ajnároz apukám. Sosem éltem vele, nagymamámmal nőttem fel, pedig 1 utcányira lakott tőlünk, és most is ugyanott lakik, nagymamámtól 5 percnyire. Ha mamámmal bármin összevesztünk, felhívta apát, aki átjött, és megvert, felpofozott, üvöltött velem (sokszor meg sem kérdezte, mi történt, csak elkönyvelte, hogy biztos az anyjának van igaza), összesen ennyi volt a nevelés, és amit részt vett az életemben.

Anyának is lett másik gyereke külföldön, a húgom, aki most 18 éves. Mikor 19 voltam, anya felvette velem a kapcsolatot Facebook-on és megkért, utazzak ki hozzá. Azóta csak azt hallgatom, miért nem vagyok olyan csontsovány, mint a húgom, miért nem vagyok olyan vidám, mosolygós, és csodálatos, mint a húgom, miért vagyok szőke, és nem barna hajú, mint a húgom... Egyébként a húgom utál is, nem szereti, ha a közelben vagyok. Egyszerűen nem voltam része az életének, és nem is akarja, hogy az legyek. Anya is van, hogy sokáig nem keres. Ők ugyanúgy külföldön vannak. Ha hárman egy helyiségben vagyunk, előttem ölelkeznek meg enyelegnek, engem nem ölelnek meg, nem szeretik, ha a közelükben is vagyok. Anya azt gondolja, azzal, hogy küld pénzt, pótolhatja a szeretetet. Pedig sokkal jobban örülnék, ha megpróbálná pótolni azt a majdnem 20 évet inkább.

Abban igaza van anyámnak, hogy nem vagyok annyira életvidám, de egész gyerekkoromat a terrorista nagymamámmal töltöttem, aki minden nap elmondta, milyen csúnya vagyok, micsoda kva leszek (bár ezt mondjuk pl 5-6 éves koromban nem tudom, mire alapozta), hogy fognak utálni az osztálytársaim, mindenhonnan ki fognak közösíteni... stb. Ha egy osztálytárssal valamin összevesztünk, és jöttek a szülők, mamám meg sem kérdezte, mi történt, csak hajtogatta mindenki előtt, hogy kérjek elnézést, és szégyell engem, amint hazaérünk, meglátom, hogy mit kapok (és úgy is lett, nagyanyám ütött, amivel épp gondolta, nadrágszíjjal, vagy a hajamat tépte, ha hármast hoztam valamiből, stb... Persze ma már azt mondja, "Ő aztán sose nyúlt hozzám, ne hazudjak") Ráadásul milyen önbizalma legyen egy olyan embernek, aki gyerekként azt látja, hogy még a saját szüleinek sem kell?

Most már 24 éves vagyok, elköltöztem mamámtól 19 éves koromban, van egy munkám, amit imádok, aranyos barátaim, és szuper lakótársaim. Azt hittem, ha ilyen dolgok vesznek majd körül, akkor megszűnik a sok rossz emlék okozta szorongás. De nem nagyon akar elmúlni :/ Még mindig rosszul alszom, rosszakat álmodom, önértékelési zavaraim vannak, gyakran vagyok frusztrált, és feszült. Rettenetesen haragszom rájuk, néha sírni tudnék tehetetlen dühömben, hogy ilyen pofátlanok és még nyomják is a csodás gyerekeiket az arcomba, miközben engem mindketten eldobtak.

Mit tehetnék, hogy megnyugodhassak? Nem tudok szabadulni a gondolataimtól.

Köszönöm előre is.

24/L